FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2011. november 15., kedd

Jeges érintés

Az út mentén öreg akácok ordítják keserű dalukat, mikor a jeges szél megérinti elgémberedett ágaikat. Nyúzza, kínozza őket ez a jég-fuvallat, s behódolásra kényszeríti új játékszereit. Az egykor dús bokrok ruhájukat vesztve, meztelenül dideregnek az akácfák lábainál. Oltalomért esedeznek az eszét vesztve tomboló szélnek. Az azonban nem kegyelmez nekik, jeges ujjaival szétszaggatja a védtelen bokrokat, mintha ellenségeit próbálná móresre tanítani ezzel.
A mező is retteg, ahogy átrohan rajta a jégruhában táncoló forgatag, siratót dúdolva a felhőtakaró alól kimerészkedő holdnak.
A csillagok már menekülnek, fényüket ügyesen elrejtik, hogy ne hagyjanak maguk után nyomot, magányos sötétségre kényszerítve ezzel az ok nélkül vezekelő természetet.
A nagy, szürke takaró hangtalanul repedezik, hogy rövidesen rázúdítsa fehér könnyeit az alant elterülő világra.
A fűszálak dideregve bújnak össze, s várják a feléjük száguldó halált. Nem dacolnak, nem védekeznek, elfogadják a sorsukat.
A megkínzott, elgyengült vászon végül nem bírja tovább, szabadra engedi gyermekeit a világban, hogy telepedjenek meg a rettegő természet fagytól fájó testén.
S végül, mikor már mindet elfedett a pusztító, fehér fátyol, melynek egyetlen érintése is halálos lehet, a természet megadja magát és otthonába invitálja a jeges széllel lepaktáló hópelyheket. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése