FELÉBRESZTVE

A "szülőszoba". :D 

Egy tóner oda, de legalább ezerrel halad az ellenőrzés. :D 

Juj, de izgi! 

A démon és a gyilkos második részlet

Próbáltam közelebb férkőzni a bámulat tárgyához, de az emberek olyan masszív sorfallá préselődtek össze a Higgins ház előtt, hogy ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Jaden szorosan állt mögöttem, s hiába volt jóval magasabb nálam, biztos voltam benne, hogy ő sem tudja kisilabizálni, hogy mi történt. Habár a szemeimen keresztül nem szerezhettem használható információkat, a füleim nem hagytak cserben. A jajveszékelések, a sikítások és egy asszony szívfacsaróan keserves sírása arra engedett következtetni, hogy valamiféle baleset történhetett. Talán gázmérgezés, vagy hasonló.

–        Nem látok semmit – fordultam bosszúsan Jaden felé.

–        Húzzunk innen! – utasított, anélkül, hogy reagált volna a bosszankodásomra.

Nem mozdultam. Nem akartam menni. A kíváncsiságom képtelen lett volna engedni, hogy akár egy lépéssel is távolabb kerüljek az esemény színhelyétől.

–        Aubrey, kérlek! – mondta elgyötörten.

Soha az életben nem szólt még így hozzám. Két szó volt csupán, de megannyi, Jaden-re egyáltalán nem jellemző érzelem hallatszott ki a halkan elsuttogott szavakból. Mintha mélyen érintette volna az eset, noha ez lehetetlen volt, tekintve, hogy fogalma sem lehetett arról, hogy miféle szörnyűség történt Higgins-éknél. Egy percig haboztam. Nem tudtam, hogy a saját akaratomat, vagy Jaden kérését helyezzem-e előtérbe, végül, felpillantva a szenvedő arcra, életemben először megesett rajta a szívem.

–        Na, jó! – adtam be a derekamat. – Indulj, amíg meg nem gondolom magam! – vágtam hátraarcot és ügyelve, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá megindultam, ő pedig szó nélkül követett.

Beugrottam a terepjáró anyósülésére, Jaden pedig azon pillanatban mellettem termett és már el is fordította a slusszkulcsot. Szótlanul robogtunk végig a nyugovóra térő városon, majd, mintha nem lettem volna képes átsétálni az úton, megállt a házunk előtt.

–        Bekísérlek – jelentette ki úgy, hogy tudtam, felesleges lenne leráznom, így is-úgyis érvényre juttatná az akaratát.

–        Te tudod – hagytam rá.

A házba belépve egyből megcsapott egy savanykás bűz, ami összetéveszthetetlen volt bármilyen egyéb más szaggal. Apám, kihasználva anyu távollétét, megint rommá itta magát, ehhez kétség sem fért. Szégyenkezve torpantam meg és készültem, hogy kitessékeljem Jaden-t, de nem tudtam miféle indokot hozzak fel, hogy távozásra bírjam. A nappaliban üvöltött a tévé, apám pedig a kanapén fújtatott úgy, mint egy túlhevült gőzkazán.

–        … a feltételezések szerint a támadást egy vadállat követhette el, melynek azonosítása jelenleg is folyik. Foggy Hollow Rendőrkapitánysága felszólítja a lakosságot, hogy fokozott figyelemmel közlekedjenek a közterületeken, az ajtókat-, ablakokat pedig…

A támadásról készült felvételek, hiába lettek elhomályosítva, olyan megrázóak voltak, hogy kénytelen voltam kikapcsolni a tévét. Egy másodperccel sem bírtam volna tovább nézni Mr. és Mrs. Higgins összemarcangolt holttestét.

–        Miféle brutális állat tehette ezt? – fordultam Jaden felé. Arca megrendültségről tanúskodott. Minden bizonnyal én is hasonlóképpen festhettem.

–        Nincs brutálisabb állat a Homo Sapiensnél, Aubrey – mondta végül, túl hosszú ideig tartó szünet után.

Biztosra vettem, hogy feltörtek benne az emlékek. Habár, az ő szülei teljesen más módon haltak meg, mint szerencsétlen Higgins-ék, az eset hasonlóképpen borzalmas volt, és ugyanolyan megrendülést váltott ki a közösségből, mint a mostani állattámadás. Tudtam, hogy meg fogom bánni, amit mondani készültem, de az istenit neki, elöntött az együttérzés. Idejét sem tudom, hogy mikor történt meg velem utoljára, hogy egy másik ember érzéseit a magaméi elé helyeztem, Jaden pedig kis időn belül másodjára váltott ki belőlem efféle érzelmeket.

–        Van egy fotelágyam. Lily mindig azon aludt, amikor pizsamapartit tartottunk.

Értetlenül nézett rám.

–        Megtennéd, hogy itt maradsz velem? – préseltem ki a fogaim között a szavakat. Határozottan semmi kedvem sem volt osztozni a társaságán, mégis kényszerítettem magamat, hogy ne hagyjam őt egyedül. – Kicsit berezeltem – hazudtam – apám pedig totál ki van ütve – tettem hozzá és a kanapén durmoló pocakos disznó felé intettem, aki valóban úgy röfögött és büfögött, mint egy sertés.

–        Most komolyan azt akarod, hogy itt aludjak a szobádban? – fújta eltorzult képpel. Legszívesebben odalöktem volna egy epés megjegyzést, de túlzottan sajnáltam ahhoz, hogy megtegyem.

–        Valahogy úgy – mondtam inkább.

Egy másodpercig habozott. Nyilván át kellett gondolnia, hogy mi lenne a legmegfelelőbb válasz. Azért mégiscsak furcsa, ha olyasvalaki invitál éjszaka a szobájába, akivel ki nem állhatjátok egymást.

–        Nem gondoltam volna, hogy ilyen félős vagy.

–        Jó, mindegy! – fordultam el tőle, közben pedig átkoztam magamat a gyengeségemért. Mi a fenéért kellett megsajnálnom? Most hülyét csináltam magamból, a semmiért.

–        Nem mondtam, hogy nem maradok – tette a vállamra a kezét.

Furcsa érzés volt, hogy megérintett. Annak ellenére, hogy kényszerűségből minden nap el kellett viselnem a társaságát szokatlan volt az érintése. Egy pillanatig azt sem tudtam, hogy hogyan reagáljak, végül mégis elernyesztettem megfeszült izmaimat és vártam, hogy lefejtse rólam a kezét.

–        Megágyazok neked – mondtam, csak, hogy el tudjak menekülni a kellemetlen szituációból. – Gyere velem! – néztem hátra a vállam mögött, amin pár pillanattal korábban még az ujjai pihentek, és egy biztató mosolyt erőltettem az arcomra.

Feltrappoltam a lépcsőn, közben pedig azon imádkoztam, hogy ne legyen túl nagy kupi a szobámban. Vagy, legalább a használt fehérneműim ne heverjenek szanaszét. Félve nyitottam be a szobámba, de hála az égnek, rend és tisztaság fogadott. Anya egyértelműen összerámolta a cuccaimat, mielőtt elindult a továbbképzésre. Utáltam, ha hozzápiszkált a dolgaimhoz, de most, életemben először hálás voltam neki érte. Intettem Jaden-nek, hogy foglaljon helyet az ágyamon, én pedig kirámoltam a gardróbomból a tartalék ágyneműmet és elkészítettem a fekhelyét. Magamon éreztem a tekintetét, de nem mertem ránézni, zavaromat görcsös és feszült mozdulataim még látványosabbá tették.

–        Idegesnek tűnsz – szólalt meg csöndesen.

Hát, nem mondott újdonságot. Ezzel én is tökéletesen tisztában voltam.

–        Megrázott a Higgins támadás – piszmogtam az orrom alatt, miközben megpaskoltam a párnát, legalább századjára.

Az ágynemű tökéletesen állt, ezért nem tudtam tovább úgy tenni, mintha igazgatnám. Kénytelen voltam végre Jaden szemébe nézni, vagy legalábbis beszédbe elegyedni vele. Mégsem ülhettünk egy szobában, a plafont bámulva.

–        Kedves tőled! – engedett el egy halovány mosolyt.

–        Hogy megrázott a haláluk híre? – meresztgettem rá a szemeimet, közben pedig letelepedtem a fotelágy végében.

–        Hogy próbálsz úgy tenni, mintha be lennél rezelve, csak azért, hogy ne kelljen egyedül maradnom a gondolataimmal.

A szája széle zavartan megrándult. Mégsem volt olyan kemény legény, mint amilyennek mutatta magát. És ezek szerint én sem voltam teljesen érzéketlen, akármennyire is szerettem volna magamat ebbe az álomba ringatni. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Szívem szerint rákérdeztem volna, hogy hogy érzi magát, de nem mertem belebonyolódni a témába.

–        Rendesebb vagyok, mint gondoltuk – vontam inkább vállat és felpattantam a fotelágyról, hogy lekapcsoljam a villanyt és felkattintsam helyette a kislámpát.

Jaden áttelepedett rögtönzött fekhelyére és a földre dobta a pólóját, majd bebújt a hófehér huzatú takaró alá. Ugyanolyan trehány volt, mint én. Hát, legalább volt bennünk egy közös pont. Lopva a mellkasára pillantottam, hogy megcsodáljam feszes felsőtestét, amit még soha életemben nem láttam, majd gyorsan elkaptam róla a pillantásomat. Az hiányzott volna, hogy rajtakapjon a kukkoláson. Soha nem mostam volna le magamról, pont úgy, mint a félmeztelenül fürdőzést.

–        Rögtön jövök! – rohantam be a szobámból nyíló aprócska fürdőszobába és belebújtam a pizsamaként funkcionáló agyonnyúzott piros rövidgatyámba és szürke pólómba, majd remegő térdekkel visszatértem hozzá.

Nem tudtam volna megmondani, miért vagyok ilyen rohadtul ideges. Végtére is, nem készültem vele közelebbi kapcsolatba kerülni és egészen biztos voltam benne, hogy neki sem fordult meg semmi ilyesmi a fejében. Követtem a példáját és bebújtam a takaróm alá, de pontosan tudtam, hogy egyikőnk sem fog egyhamar álomba merülni. Futtattam a fejemben a gondolatokat, próbáltam találni egy megfelelő beszédtémát, hogy ne kelljen tovább hallgatnom a kínos csendet, de semmi nem jutott eszembe, amitől még inkább zavarba jöttem.

–        Igazából… – kezdte csöndesen. Hangja hallatán egy pillanatra megremegtem, mintha elfeledkeztem volna róla, hogy nem egyedül vagyok a szobámban, noha, ez teljességgel lehetetlen vállalkozásnak tűnt.

–        Mi az? – fordultam oldalra és felkönyököltem, miközben néztem őt, ahogy hátát a fotelágy támlájának vetve beszélni kezdett a félhomályban.

–        Már csak alig-alig jutnak eszembe.  

A szavai teljesen letablóztak. Nem hittem volna, hogy szóba hozza a szüleit. Sőt, talán egy kicsit reméltem is, hogy nem fogja. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Aztán eszembe jutott, hogy igazából sosem kívántam őszinte részvétet. Megköszörültem a torkomat, csak, hogy még egy másodpercig gyűjthessem a bátorságomat.

–        Tudom, hogy kicsit megkéstem, de őszinte részvétem – mondtam bizonytalanul és vártam a reakciót.

Elengedett egy aprócska nevetést, amibe jól hallhatóan sokkal több bánat vegyült, mint öröm.

–        Utálom, ha valaki ezt mondja, de veled elnéző leszek.

–        Utálod?

Vállat vont. A mozdulat még a halovány fénynél és jól kivehető volt.

–        Zavar, ha a szüleimről kell beszélnem. Ha megtudják, hogy mi történt, mindig szánakozó pillantásokkal néznek rám, amitől kibaszott nyomorultul érzem magamat. Ennél pedig csak az a bosszantóbb, ha olyasvalakik hozzák szóba a témát, akik ismerték őket. Nincs idegölőbb annál, mint amikor sajnálkozva nosztalgiáznak, és olyan dolgokat mondanak el róluk, amikről fogalmam sem volt. Nem fair, hogy idegen emberek jobban ismerték a szüleimet, mint én.

–        Valóban nem az – értettem egyet keserűen. Szerettem volna neki valami kedveset mondani, de attól tartottam, hogy kellemetlen helyzetbe hozom a szavaimmal, ezért inkább elvetettem a tervet.

–        Na és mi van veled? – váltott témát.

Váratlanul ért a kérdése és istenigazából nem is teljesen értettem, hogy mit kérdezett.

–        Hogy érted?

–        Javíts ki, ha tévedek, de nem úgy tűnt, mintha felhőtlen lenne a kapcsolatod a szüleiddel.

Nem tudtam, hogy szeretnék-e neki válaszolni, végül mégis úgy határoztam, hogy két kattant szülő kevésbé kényes téma, mint két halott szülő.

–        Anyukám olyan, mint Teréz anya. Az egész világ gondját a vállán viseli, éppenséggel, csak rólam feledkezik meg. Apu pedig… – egy pillanatra elhallgattam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Azt mégse vághattam be, hogy egy alkoholista. – Hát, láthattad… – mondtam inkább.

–        Igazi művészlélek.

–        Ja! Vagy iszik, vagy fest. Vagy, a kettőt kombinálja – húztam el a számat. – Anyu pedig vagy nem veszi észre, hogy baj van, vagy nem akarja. Eléggé defektes családom van.

–        Hát, legalább van – mondta csöndesen.

Ez a Jaden annyira nem az a Jaden volt, akit ismertem. Sebezhetőnek tűnt és kiszolgáltatottnak. Gyorsan megragadtam a takarómat és a párnámat addig, amíg meg nem gondoltam magamat és odabattyogtam hozzá.

–        Mit csinálsz? – pislogott fel rám. A kislámpa halvány fényénél olyan fiatalnak tűnt az arca, mint, amikor elvesztette a szüleit. A látványtól összeszorult a szívem.

–        Félek – vontam vállat és tudtam, hogy tudja, hogy hazudok. – Na, mire vársz még? Húzz arrébb! – löktem le mellé a párnámat és bebújtam a takaróm alá, majd oldalra nyúltam, hogy lekattintsam a kislámpát. – Csak, hogy tisztázzuk. Nincs tipi-tapi!

Akármennyire próbáltam derűs hangot megütni, a szavaim meg-megremegve távoztak a torkomból. Jaden meztelen bőre túl közel volt az enyémhez. Az istenit neki, de régen feküdtem már férfi mellett.

–        Ugyan már Aubrey, olyan vagy nekem, mint egy kishúg. Mint egy nagyon idegesítő kishúg. Sose néznék rád úgy.

–        Akkor anyám díszvacsoráján csak hobbiból vizslattad a melleimet – böktem oldalba a könyökömmel, csak, hogy hozzáérhessek a bőréhez. Jaj, ebben még semmi rossz nincs. Csak egy aprócska érintés. Barátok közt is gyakran megesik.

–        Jó éjt húgi – mondta, majd hezitálás nélkül hátat fordított.

–        Jó éjt főnök – mormogtam, és nem tudnám megmondani miből, de éreztem, hogy elmosolyodott.

Arra ébredtem, hogy csöpög rólam a víz és egy masszív valami nehezedik a hátamra. Egy masszív, lélegző valami. Édes Istenem, mondd, hogy nem kiskifli-nagykifliben alszunk! Puha ujjai megrándultak a bőrömön. Ekkor vettem csak észre, hogy a pólóm majdhogynem a nyakamig csúszott, Jaden pedig szorosan öleli a bordáimat. Jaj, nekem! Az oldalam teljesen elgémberedett, de nem mertem megmoccanni, mert attól féltem, hogy egy meggondolatlan mozdulattal fel találom kelteni, vagy kibuggyannak a melleim a falatnyira gyűrődött anyag alól, az pedig atom ciki helyzetet eredményezett volna. Teste közelségétől beindultak a női hormonjaim. Na, már csak ez hiányzott nekem, begerjedni a főnökömre. Éreztem, ahogy mocorogni kezdett mögöttem. Tuti biztos voltam benne, hogy felébredt. Fogalmam sincs milyen indíttatásból, gyorsan lehunytam a szemeimet és alvást mímeltem. Az idegeim pattanásig feszültek. Ujjai végigzongoráztak a bordáimon, majd átvándoroltak a hátamra és végigsiklottak a gerincem mentén. Na, ne! Nem megmondtam neki, hogy nincs tipi-tapi? Elseperte a hajamat a vállamról és belecsókolt a nyakamba. Pont ott, ahol az találkozott a vállammal. Kirázott tőle a hideg, de a fenébe is, jól esett.  Ugyanolyan jól, mint puha érintése.

–        Köszönöm – suttogta a bőrömbe, majd megnyikordultak a fotelágy rugói, jelezve, hogy Jaden kimászott mellőlem.

Nem akartam, hogy elmenjen. Szerettem volna, ha még egy kis ideig tart a varázs. Ha, csak legalább pár pillanatig is, de még a közelemben lehet úgy, hogy nem főnök-beosztott viszonyban állunk, hova tovább, nem utálkozunk, pusztán csak ott vagyunk egymásnak. Összeszedtem minden bátorságomat és kinyitottam a szememet.

–        Maradj még! – mondtam csöndesen.

Nem fordultam felé. Nem mertem volna ránézni az arcára. Sokkal könnyebb volt úgy beszélni hozzá, hogy közben a gardróbszekrényem ajtaját fixíroztam. Nem válaszolt, de a szobám ajtaját sem hallottam kinyílni, így biztosra vettem, hogy vacillál. Léptei alig hallható zajt ütöttek a néma szobában. Görcsberándult gyomorral vártam a fejleményeket, végül éreztem, ahogy egy test súlya nehezedett az öreg rugókra. Beleharaptam az alsóajkamba Éreztem, amint férfihoz képest szokatlanul selymes tenyere végigsiklik az oldalamon, végig a bordáimon, és megállapodik ott, ahol egész éjszaka pihent. Lehelete párája megtelepedett a nyakamon, amitől nyilallni kezdett a gyomrom. Hosszan és mélyen lélegeztem, próbáltam elnyomni az izgalmamat, de sem a gondolataim-, sem pedig a testem felett nem volt már hatalmam.

–        Minden férfinek ezt mondod, akit utálsz? – kérdezte alig hallhatóan.

–        Nem utállak Jaden – motyogtam csöndesen.

–        Jézusom! Mi lenne, ha utálnál?

Elengedett egy aprócska nevetést, amitől a zavarom csillapodni kezdett. Szokatlanul különös érzés volt, hogy egy férfi a karjaiban tartott. Az pedig főleg furcsa volt, hogy nem azért tartott a karjaiban, mert lefeküdtem vele, hanem azért, mert éppen annyira szüksége volt rám, mint nekem rá.

–        Szeretnék a barátod lenni – vallottam be.

Igazából ez az ötlet hirtelen fogalmazódott meg bennem. Pár órával korábban még a hátam közepére sem kívántam a szőkésbarna srácot, de a tény, hogy felnyitotta előttem a szívét, amit minden bizonnyal eddig jól lezárva tartott, engem is nyitásra ösztönzött. Nyitásra felé, és nyitásra az élet felé.

–        Ez sosem rajtam múlt, Aubrey.

–        Tudom – fordultam a hátamra és sűrűket pislogva a szemébe néztem.

Ijesztő, ugyanakkor felemelő érzés volt ilyen közel tudnom magamhoz egy másik embert. Nem is a teste-, sokkal inkább a lelke közelsége ijesztett meg. Az exem, Thomas után, aki lényegében nem is volt az exem, megkeményítettem a szívemet, hogy soha többet ne essen rajta karcolás, Jaden azonban fogalmam sincs, hogy hogyan, kezdte puhítani a törhetetlennek hitt követ a mellkasomban. Ujjai még mindig a bordáimon pihentek, arca olyan közel volt az enyémhez, hogy csak egy kicsit kellett volna megemelnem a fejemet, ha meg szerettem volna csókolni. A póz, ahogy egymás mellett feküdtünk mindenre hasonlított, csak baráti összebújásra nem. Közelebb hajolt hozzám. Felkészültem rá, hogy meg fog csókolni, a gondolattól szabályosan összefutott a nyál a számban, ő azonban máshogy gondolta a dolgokat. Egy nagy puszit nyomott a homlokomra, majd elhúzódott tőlem és feltápászkodott az ágyról. A gyönyörű varázs, amiben ébredésem óta léteztem, azon nyomban szertefoszlott.

–        Munkára fel! – szólt és megragadta a bokámat, hogy kihúzzon az ágyból.

A képébe löktem a párnámat és hasra fordultam, de nem tágított.

–        Gyerünk kisasszony! Fejezze be a henyélést, vagy levonom a fizetéséből! – csiklandozta meg a talpamat, amitől kapálózni kezdtem és nagyot pukkantam a padlón.

Jaden jóízűen nevetett rajtam és még az én szám is mosolyra gördült. Idejét sem tudtam volna megmondani, hogy mikor mosolyogtam utoljára szívből.

–        Nézzenek oda! – tápászkodtam fel a földről és megdörzsöltem a sajgó fenekemet. – Azért azt csak megengeded, hogy felöltözzek, nem?

–        Ketyeg az óra – csapott a kezére ott, ahol más emberek az órát szokták hordani, neki azonban az égadta világon semmi sem díszítette a csuklóját.

–        Sietek! – vágtattam be a fürdőszobába és gyorsan munkaképessé varázsoltam magamat. Legalábbis külsőleg. A gondolataim azonban teljesen máshol jártak. Konkrétan Jaden arca lebegett lelki szemeim előtt, amint milliméterek választják el ajkait az enyéimtől. Hiába próbálta a józan eszem megregulázni a feltörő vágyat, tehetetlen volt az érzéseimmel szemben. Kattant bennem valami és akármennyire próbálkoztam, nem tudtam leállítani magamat. Direkt egy kompromittálóan kivágott, vörös felsőt vettem fel, mert kíváncsi voltam, hogy lecsekkolja-e a bájaimat, vagy valóban igazat beszélt, és úgy néz rám, mintha a húga lennék. Nagyon reméltem, hogy csak kamuzott. Kisétáltam a fürdőszobából. A testhez simuló csípőfarmeremből kikandikált egy vékony sáv a lapos hasamból, ami felett a melleim kerekedtek, olyan bőszen, hogy még egy percre meg is szégyelltem magamat. Úgy lestem a mozdulatait, mintha harcművészek lettünk volna, és azon múlna a másik feletti diadal, hogy időben észlelem-e szeme minden rezdülését. Naná, hogy megnézett. Úgy nézett meg, ahogy egy nőt szokás, nem pedig egy húgot. Vagyis, nagyon reméltem, hogy a húgára nem néz vágyakozó pillantásokkal, mert ha igen, akkor ott már nagy baj van a fejben.

–        Ez valami különleges nap? – vigyorgott rám.

–        Miért lenne?

–        Leszámítva anyukád vacsorapartiját, ez az első eset, hogy nem bemelegítőben látlak.

Elpirultam. Hát ennyire nyilvánvaló lett volna, hogy tetszeni akarok neki? Na, jó, lehet, hogy egy kicsit túlzásba estem, de már mindegy volt. Gyorsan ki kellett találnom valami magyarázatot.

–        Minden kényelmes cuccom retkes – vontam vállat.

–        Hála az égnek!