FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2016. augusztus 25., csütörtök

Kedvcsinálónak :)

M. G. Brown – Felébresztve

Egy

Tudod milyen érzés úgy élni az életedet, hogy folyton megfelelj másoknak? A szüleidnek, a tanároknak, az ismerősöknek. Folyton folyvást azt lesni, hogy mit várnak el tőled mások és szüntelenül azért gürcölni, hogy ne okozz nekik csalódást? Úgy élni, hogy sosem teheted, vagy mondhatod azt, amit valójában szeretnél, mert tudod, hogy az a világ, a közeg, amibe születtél, amiben felnevelkedtél nem értene meg, nem fogadna el téged? És te nem akarsz csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy legalábbis szeretned kellene. Nem akarsz, vagy éppenséggel nem tudsz. Nem a fizikai tested gátol meg benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami évek óta gyülemlik a lelkedben. Folyton nő és nő és te minél jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban elnyomod a valódi énedet. Csak azért, hogy szeressenek, hogy megfelelj. De ha nem magadat adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt, akit kreáltak belőled? Én egész gyermekkorom alatt a jó kislány szerepét játszottam és ez idősebb koromra sem változott. Nem változhatott. Elit gimnázium, színjeles bizonyítvány, semmiféle káros szenvedély, a férfiak, randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak. A vallásos iskola, amit én csak sárkánybarlangnak hívtam, – mi tagadás – elejét vette sok esetlegesen felmerülhető problémámnak. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit vegyek fel reggelente, hiszen az egyenruha alatt viselhettem volna akár sado-mazo szerkót is, a kutya sem vette volna észre. Mondjuk az életem minden egyes pillanatát felügyelték, szóval ebben nem vagyok teljesen biztos. Nem volt gondom azzal sem, hogy milyen árnyalatú szájfény illik a legjobban az arcszínemhez, hiszen ilyen holmikat egy „zárdába” zárva nem igen használhat az ember lánya, főként, ha a nevelőnője minden bizonnyal a sárkányoktól származik. A fejemet nem csavarhatták el csalfa férfiak, mivel randizni még akkor sem lett volna bátorságom, ha az időm engedi. A szűkös kimenőm azonban még annyi lehetőséget sem biztosított, hogy normálisan végigböngésszem az étlapot a város egyik olcsóbb éttermében, ha ráuntam a menzakajára. Az a kevéske idő, amit felügyelet nélkül tölthettem 3 órától 5-ig tartott. Nem volt valami sok, de mint minden másnak, ennek az okát is meg lehetett magyarázni. Mire kellene egy 18 éves lánynak idő, ha a vaskos falak között megkaphat mindent, amire egy fiatal hölgynek szüksége lehet? Na, igen. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy mit kezdjek a „nesze semmi, fogd meg jól” szabadidőmmel. Arra túl kevés volt, hogy eljussak valahová a városban, jól érezzem magam és még időben vissza is érjek. Így, a legtöbbször nem is fáradtam azzal, hogy elhagyjam az iskola falait. Jobb híján a szobámban lógtam és bámultam ki a fejemből, vagy zenét hallgattam a telefonomon. Nem egy eseménydús élet, annyi szent. Tőlem szokatlan módon azonban kivételesen úgy döntöttem, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok abba a parkba, ami elsőéves koromban olyan sokszor tanúja volt a könnyeim távozásának. Egyre inkább feltörő szabadságvágyamat – akkoriban még – mindig ki tudtam elégíteni egy parkban eltöltött órácskával. Mára már ez is megváltozott. A csöndes, magányos hely sem volt már az, aminek hajdanán, gyerekfejjel láttam. A börtöncellám kitágított verziójának tekintettem, ami mindig eszembe juttatta, hogy nem vagyok szabad. A D-vitaminra azonban mindenkinek szüksége van, így lehajítottam magamról az egyenruhámat, belebújtam a tavaszi kabátomba, felkaptam egy tankönyvet a kezembe, hogy a portásnál jó benyomást keltsek és elindultam napfürdőzni. A nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis a leggyönyörűbb melódiaként zengett. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, vagy egymásnak mutogattak illetlen kézjeleket. A járókelők között akadtak olyanok, akik nevetgéltek, mások meggyötört arccal telefonáltak, vagy csak néztek ki a fejükből és zombi-módon hagyták, hogy vigye őket a lábuk a megszokott útvonalon. Utóbbiból volt a legtöbb. Idősek, fiatalok, gyermekek. Mennyi különböző ember, különböző sors. Mennyi élet lüktetett azon a pár méteren, amit megtettem. A tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat, amitől megérintett az élet lehelete. Hirtelenjében úgy kezdtem el érezni, hogy élek. Hogy én is részese vagyok a világnak. Beolvadtam a nagy körforgásba a dudáló sofőrök, a szatyrot cipelő édesanyák, a bibis térdű gyermekek közé. Gyakorta így volt, amikor kiszakadtam az iskola falai közül. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy olyan keveset hagytam el a „zárdát”. Úgy éreztem, mintha önmagamat kínoznám a kiruccanásokkal. Túl hamis volt a kép, és én annyira vágytam rá, hogy igaz legyen. Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog szabadság-illatával és fütyörészve, szökdécselve elugrándoztam a parkba. Bárki, aki kívülről látott azt gondolhatta, hogy megbolondultam, vagy esetleg részeg vagyok, és talán egy picit így is volt. Megrészegített a szabadság, az élet, a lüktetés. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő padra, hallgattam a csivitelést, a dudákba vegyült idegességet, a távoli építkezések zajait. Megszokásból felcsaptam a tankönyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot készültünk írni. Halkan, dúdolgatva pásztáztam a sorokat, de igazából nem is fogtam fel, hogy mit olvasok, lényegében úgyis tudtam már kivéve-betéve az anyagot. Egyszerűen csak csináltam valamit, hogy ne üljek tétlenül, közben pedig élveztem, ahogy a lágy, tavaszi szellő bele-beletúrt téglavörös fürtjeimbe, melyre az aláhulló hajszálak rubintos ragyogással válaszoltak.
        Megzavarhatlak az olvasásban széplány? – csendült egy ismeretlen férfihang, majd a hang gazdájának alakja árnyékot vetett a könyvemre.
Először nem is fogtam fel, hogy az idegen hozzám intézte a kérdését, kellett jó néhány másodperc, mire leesett a tantusz. A gyomrom görcsberándult és elfogott a pánik. Közönyösön, fel sem nézve a fickóra szedelőzködni kezdtem. Anyám már kiskoromban belém nevelte, hogy ha idegen emberek szólítanak le, a legjobb dolog, amit tehetek, ha gondolkodás nélkül kereket oldok. Így is próbáltam tenni. Kicsit sem volt bizalomgerjesztő látvány a deltás testű, nálam jó két fejjel magasabb férfi.
        Ne aggódj, nem foglak fényes nappal molesztálni! – folytatta, figyelmen kívül hagyva az egyértelmű tényt, miszerint magasról teszek a fejére és azt szeretném, ha békén hagyna.
        Mert éjszaka megtennéd? – találtam rá a hangomra és még mindig kerülve a pillantását felpattantam a padról.
        Nem lenne rá szükség – kacagott öntelten, mintha ő lett volna a legsikeresebb nőcsábász a világon, aki bárkit megkaphatott magának. Hát, velem rossz lóra tett. A korosztályommal ellentétben, engem kicsit sem nyűgözött le a fölényeskedő, öntelt stílus.
        Neked aztán van önbizalmad! – csattantam fel, amin még én is meglepődtem.
Ahelyett, hogy megfogadtam volna édesanyám intését és elhúztam volna a csíkot, dühödten a szemébe néztem, hogy pillantásommal elküldjem melegebb égtájakra. Fogalmam sem volt miért váltott ki belőlem ilyen ellenszenvet egy egyszerű kijelentéssel. Rögtönzött tervem azonban rögvest kudarcba fulladt. Égkék tekintete az enyémbe fúródott, foglyul ejtett és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogyan sem akaródzott kijönni hang a torkomon. Volt valami különös az idegenben, amit nem értettem. Egy furcsa, szokatlan vonzás, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni, mintha egy ragyogó árnyék kísérte volna. Csak álltam bambán, mint aki először lát embert. Bámultam kitüremkedő arccsontjait és kockában végződő állát. Felső ajka egy leheletnyivel vastagabbnak tűnt alatta pihenő párjánál. Az agyam ócska számítógép módjára lefagyott, az izmaim elnehezedtek. Az ellenszenvnek pedig nyoma sem volt, mintha kiradírozták volna a tudatomból. Minden bizonnyal béna képpel bámulhattam a farmerbe és talán túl lengén, egyszínű fekete pólóba burkolózott aranyhajú idegent.
        Szóval biológia – pöckölte meg a könyvet magabiztosan és lehuppant a padra, hogy keresztbe rakhassa a lábait. Még ezt az egyszerű mozdulatot is képes volt stílusosan véghezvinni. Megbabonázva bámultam rá.
        Az – nyögtem végül és végre el tudtam szökni tekintete börtönéből.
        Szeretem a biológiát. Mondjuk személy szerint a biokémia sokkal közelebb áll hozzám. Te hogy vagy vele?
        Aha, én is – szokásomhoz híven idegesen tördeltem az ujjaimat, mint mindig, amikor zavarban voltam.
        Te is mi? – simította hátra hosszú frufruját, ami tökéletesen állt, ezért biztosra vettem, hogy a mozdulat inkább csak egy rossz szokás volt.
        Szeretem… – nyögtem zavaromban és leültem mellé. Rejtély, hogy miért vetemedtem efféle balgaságra.
        Tetszik a hajad – csípte ujjai közé egyik téglaszín tincsemet és, mintha csak az ő tulajdona lett volna forgatni kezdte az ujjai között. – Természetes a színe?
        Az… – még mindig zavarban voltam, ez pedig hallhatóan kihatott a beszédközpontomra.
        Egyébként én David vagyok, és nem akarlak megsérteni, de elfoglaltad a padomat.
Olyan lazán csevegett, mintha ezer éve cimborák lettünk volna. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem hozza zavarba, hogy egy vadidegen emberrel beszélget.
        Ilyet se hallottam még, hogy az embernek tulajdona legyen egy közterületen.
        Pedig ez az én padom. Mindig idejövök, ha el akarok rejtőzni a világ elől – paskolta meg a korhadt deszkákat.
Egy pillanatra elidőztem pattogó kezein, majd kába tekintetem visszavándorolt az arcára.
        Jó, tudom ez olyan nyálasan, meg érzelgősen hangzik… – kezdte.
Sunyin nézett rám. Tuti, hogy csak le akart nyűgözni, de beleestem a csapdába, annyi szent.
        Nem azért mondtam… Csak, valahogy én is így vagyok vele.
Az orrom alatt piszmogtam. Nem voltam hozzászokva, hogy helyes, menő fiúk leszólítanak. Igazából, még béna fiúk sem szóltak hozzám sűrűn, főleg nem ismerkedési szándékkal.
        Na, tessék! Máris van bennünk egy közös dolog. Ki tudja, lehet több is – simított végig a kezemen.
Reflexből elrántottam a közeléből vékonykás ujjaimat. Fel sem fogtam, hogy mit teszek, a testem a jóváhagyásom nélkül cselekedett, nagyon helyesen.
        Lehet, de nekem ideje mennem – kapcsoltam hirtelen és menetirányba vágtam magam, mintha tornaórán lettem volna Kecskénél, a legbrutálisabb, kegyelmet nem ismerő tanárnőnél.
        Ha csak így lelépsz, sosem tudjuk meg, hogy mennyi közös van bennünk – lépett utánam. Maradni is akartam, meg nem is. Kegyetlen dilemma.
        Nem is lenne szabad veled beszélgetnem – tördeltem az ujjaimat. A francba, hogy nem sikerült belőlük hangot kipréselnem.
        Undokoskodsz. Ez azt jelenti, hogy tetszem neked – kacsintott rám önelégült arccal.
Egyáltalán nem undokoskodtam. Nem értettem miért gyanúsított meg efféle koholt váddal.
        Nem is! – mentegetőztem szégyenlősen, mintha számított volna, hogy mit gondol.
        Pedig de.
        Higgy, amit akarsz! Nekem mennem kell! – fordítottam hátat. Igazából menekülni akartam. Kezdett a párbeszéd túl kínos mederbe terelődni.
        Akkor legalább a nevedet mondd meg! Elvégre én is bemutatkoztam. Egy magadfajta hölgy biztosan tisztában van az illemszabályokkal.
Zsiványul elmosolyodott hegyben végződő orra alatt. 
        Mit értesz a „magadfajta” alatt? – nyomtam egy hátraarcot.
Ezzel a szóval sikerült kihoznia a sodromból. Utáltam, ha különcnek tartottak. Annál jobban semmit sem utáltam az életben. Egyébként is, az iskolában is mindig kifogtak, nehogy már még a parkban is ezzel idegesítsenek, ahová pont, hogy kikapcsolódni indultam volna.
        Hát tudod… – kezdte és mutatóujjával körözni kezdett a halántéka előtt – aki ilyen kettyós suliba jár.
        Hogy micsodába? – bámultam rá olyan tekintettel, ahogyan akkor néz az ember valakire, amikor a másik valami nagyon nagy butaságot mond, vagy megcáfol egy olyan általánosan elfogadott igazságot, amiről mindenki tudja, hogy igaz. 
        A zakkantak közé jársz, nem? – tette fel a kérdést olyan fapofával, mintha azt kérdezte volna meg, hogy szerintem holnap esni fog-e az eső, vagy sem.
        Nem tudom, hogy mire gondolsz – fontam össze a mellemen a karomat.
        Pontosan tudod, hogy mire gondolok. A Szent Terézben tanulsz, ha jól sejtem.
        És erre honnan jöttél rá? – vontam fel a szemöldököm és távolságtartóan grimaszoltam.
        Jó a megfigyelőképességem – mosolyogta és felvette a padról a tankönyvemet, aminek a gerincén ott virított a Szent Teréz logója, majd a kezembe nyomta. – Elég volt ránéznem a könyvedre. A bivaly-méretű kereszt a nyakadban meg már csak tényleg cseresznye volt a tejszínhab tetején.
        Akarod mondani meggy – húztam félre az orromat, majd újra összefontam a karjaimat a mellkasomon, mintha a kis, sárga tankönyvet próbáltam volna megvédelmezni a becstelen támadásoktól. – És, csak hogy felvilágosítsalak, a Szent Teréz egy híres neves iskola, a legjobb a környéken és sok ember a fél karját is odaadná, hogy bekerülhessen közénk. Tőlünk egyenes út vezet a legjobb egyetemekre, és…
        Jó-jó! Elhiszem – intett le. – Ettől függetlenül még mindenki kettyós abban az iskolában.
        Honnan veszed? Jártál már oda? Be sem engednének!
Nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét és ő is összefonta a karjait a mellkasán, mintha csak azt akarta volna nagyképűen közölni velem, hogy legyőzött a szópárbajban.
        Na, jó! Ha megengeded, akkor megyek vissza a kettyós sulimba a lányok közé, mert a zakkantak fenéken fognak billenteni, ha elkések. És csak, hogy tudd, a kereszt csak egy kiegészítő – vetettem oda és azzal a lendülettel életemben először levettem a nyakamból a kis ékszert, ami egyáltalán nem volt bivaly méretű, és a zsebembe mélyesztettem. – Nem vagyok bigott katolikus, sőt, még katolikus sem, akármennyire látszom is hülyének, vagy nem ebbe a korba valónak. További szép napot David!
Nem hazudtam neki. Az igazság az volt, hogy meg sem voltam keresztelve, de ezt nem hangoztattam soha. Ez az egy titkunk volt anyámmal, amit még apám sem tudott. Nem is szándékoztam senki orrára kötni korábban. Ez volt az első és vélhetőleg az utolsó eset, hogy bárkinek is beszéltem erről, az anyám által elkövetett turpisságról.
        Egy szóval sem mondtam, hogy hülye lennél – nevetett fel.
        Rendben – hagytam rá. Olyan mérges lettem, hogy attól féltem elbőgöm magam.
        Kifejthetem bővebben, ha megengeded, hogy elkísérjelek.
        Na, még csak az kellene! – kapaszkodtam a könyvembe és megiramodtam az iskola irányába.
        Egy randit igazán beiktathatnánk! Holnap! – kiáltott utánam, mintha nem játszottuk volna már le a felesleges kört.
Dühösen hátraarcot vágtam.
        Ha esti hetyegéshez keresel valakit, akkor rossz ajtón kopogtatsz! – vetettem oda. – Nem bukom a bájgúnárokra.
        Eszembe sem jutott, hogy „hetyegjek” veled – csinált macskakörmöt az ujjaival. – Ez csak egy randi. És egyébként sincs szükségem arra, hogy különböző trükköket vessek be. Oda leszel értem magadtól is, és te leszel az, aki bepróbálkozik nálam.
Olyan düh lett rajtam úrrá, hogy meg tudtam volna pukkadni, ő viszont kétségtelenül jót mulatott az arckifejezésemen.
        Egy öntelt hólyag vagy, én pedig nem olyan lány vagyok!
        Mert milyen lány vagy? – lépett elém. Olyan közel volt hozzám, hogy ha kinyújtotta volna a karját megérinthette volna a vállamat.
Gyorsan elfordultam tőle és menetelni kezdtem a biztonságot nyújtó, vaskos falak felé. Próbáltam sebesen szedni a lábaimat, hogy minél hamarabb távol kerüljek tőle, de ez nem tűnt olyan egyszerűen kivitelezhetőnek, mint gondoltam. Erőtlenül bandukoltam a járdán. Olyan volt, mintha a beszélgetés elszívta volna az összes energiámat. Mint egy telefon, ami csutkára lemerült és jó ideig töltőn kell hagyni, hogy egyáltalán újra be lehessen kapcsolni. Alig bírtam elvánszorogni az iskoláig. Mint azokban a rémálmokban, amikor az ember menekülni akar, de a lábai ólomnehezek és nem tud megmozdulni. Még nem értem el a robosztus tölgyfaajtót, de a lábaim megálljt parancsoltak. Mintha csak részeg lettem volna, szédelegve leültem egy fal tövében és a térdeim közé vettem a fejemet. A tankönyv kihullott a karjaim öleléséből és hangos csattanással landolt a járdán. „Orron beszív, szájon kifúj, orron beszív, szájon kifúj” ismételtem magamban, közben pedig próbáltam visszanyerni a kontrollt a testem felett. Senki nem bajlódott azzal, hogy megnézze jól vagyok-e. A lábak sokasága sietősen csattogott el előttem, ügyet sem vetve arra, hogy szükségem lenne-e orvosi segítségre. Igazából még örültem is neki. Hagyjanak csak békén. Mindig is utáltam, ha az emberek sebezhetőnek láttak. Nem bírtam tovább lógatni a fejemet. Legszívesebben lefeküdtem volna a hideg járdára, de a szégyenérzetem nem engedte, hogy ilyesféle luxust megengedjek magamnak. Elvégre mégiscsak utcán voltam, rosszullét ide vagy oda. Erős karokat éreztem meg a hónom alatt és hirtelen emelkedni kezdtem. Felnéztem, hogy lássam, mi történik, de a látványtól elszörnyedtem. Teremtő Isten, végy magadhoz!
        Nem hiszem el, hogy megint itt vagy – nyögtem kiábrándultan, de nem volt erőm eltolni magamtól. 
        Jobb lenne, ha örülnél! – lökte oda öntelten. – Máskülönben itt éjszakáznál, ahogy a sok seggfejt elnézem, akik képesek elsétálni egy fiatal lány mellett.
        Ha már muszáj elviseljelek, legalább maradj csendben, jó? Az önteltségedtől hasogatni kezd a fejem – nyöszörögtem.
        Inkább vedd be ezt!
Nem tudtam mit akar bevetetni velem, de nem tudtak volna annyit fizetni, hogy bevegyek valamit, amit egy idegen ember nyom a kezembe. Utolsó erőmből megráztam a fejemet.
        Vedd be ezt a szart! – utasított, miközben a kezembe nyomott valami fura szagú, sárgás, tabletta-szerű izét.
        Be akarsz drogozni? – csuklott el a hangom a totális kétségbeesés hatására. Az agyamban lepörgött a nővérek minden korábbi intése. Hasztalan volt, képtelen voltam a védekezésre.
        A búbánatos fene se akar téged bedrogozni. Kurvának gyenge lennél, más egyebet meg mit kezdenék veled?
        Embercsempészet, szervdonorság… – motyogtam az orrom alatt.
        Jaj, fogd már be! – intett le és úgy, hogy érkezésem sem volt reagálni, begyömöszölt egy darab bogyót a számba, aminek hányás íze volt. Akármi is volt az, azonnal szétolvadt a nyelvemen, mint azok a szájfrissítő lapocskák. Esélyem sem volt kiköpni. Pánikba estem. Lelki szemeim előtt már lepörgött jövőbeli, szex-rabszolgaként eltöltött életem filmje. Elengedtem magam, behódoltam a megmásíthatatlannak, és felkészültem a teljes eszméletvesztésre, de az csak nem akaródzott bekövetkezni. Éppen ellenkezőleg. Fél percbe sem telt és tényleg kezdtem magamat sokkal jobban érezni. Ezt az is jelezte, hogy megmentőm izmoktól dudorodó karja kicsúszott a hónom alól, én pedig nem zakóztam el ólajtó módjára.
        Mi a fenét gyömöszöltél belém? – förmedtem rá, de hangomból hiányzott az erő. Annak ellenére, hogy használt, még nem értettem egyet a ténnyel, hogy akaratom ellenére bevetetett velem valamit. 
        Túl korai a kérdés, nem gondolod? – húzta széles vigyorra a száját, hogy megvillogtassa fogkrémreklámba illő fogsorát.
        Hagyj békén! – kapálóztam esetlenül. – Drogot tömsz egy ártatlan lányba? Hát mekkora szemét vagy te?
A perverz beszólására már nem is reagáltam. Nem is tudtam volna hogyan.
        Nyugodj már le! Homeopátiás cucc. Leesett a vércukorszinted, én pedig próbáltam orvosolni a problémát.
        Aha – hagytam rá, miközben kisepertem a szememből a hajamat. – És honnan tudtad, hogy mi a bajom?
        Orvostanhallgató vagyok – húzta ki magát büszkén.
        Aha.
Gyanúsan méregettem a férfit. Kerekedő izmai és széles háta láttán inkább tippeltem volna ketrecharcosnak.
        Nincs valami bő szókincsed – simította hátra a tökéletesen álló frufrut. 
        Nem hiszem el, hogy van olyan gyógyszer, ami ennyi idő alatt használna – érveltem. – Meg egyébként is, van benned beépített vércukorszintmérő?
        Ezek szerint van – kacsintott rám öntelten. – Ja, és itt a számom, ha esetleg további orvosi ellátásra lenne szükséged – tette hozzá és becsúsztatott egy kis cetlit a zsebembe. Kőkorszaki módszer. És mikor írta rá? Vagy névjegykártyával a zsebében mászkál? Rémes személyiség… 
        Ha bajom lesz, majd elmegyek egy igazi orvoshoz.
        Tartsd csak meg a számot! Sosem tudod, mikor jön jól egy spanci a városban.
        Spanci? – vontam össze a szemöldököm értetlenül. Milyen szavakat használ ez a bájgúnár?
        Tudod, az olyan haverféle.
        Aha. Nem értek tahóul, bocs.
        További szép napot, Catherine… – vigyorgott az arcomba, majd hátat fordított és elsétált olyan szélsebesen, mintha sosem lett volna ott.

        Hé! Honnan tudod a nevemet? Ez nem volt rajta a könyvemen! – kiáltottam utána, de válaszként csak feltartotta a jobb kezét, megrezegtette a levegőben köszönés gyanánt és úgy, hogy vissza sem nézett rám eltűnt a járókelők rengetegében. 

2 megjegyzés:

  1. Jézusom Hajni!!!!!! Ez nagyon jó! Te tényleg írónak születtél! Adassad kifele!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi szépen. :D "Adatnám kifele". :D

      Törlés