Irományaim

Az ember azt gondolná, a magány csak egy múló állapot. Hogy csak éppen addig tart, amíg meggyászoljuk a számunkra kedvesek elvesztését, aztán úgy, hogy észre sem vesszük, egyszer csak kitárul megtört lelkünk előtt a világ kapujának cifra keretbe foglalt ajtaja, s beléphetünk a boldogság mezejére. Balga, aki ezt hiszi. A magányosság nem állapot, nem egy fennálló helyzet. A magányosság tulajdonság. Olyan tulajdonság, melyet valamilyen feljebb való hatalom osztott ki ránk, még születésünk előtt, ki tudja miért. A magányosság nem véges, nincsenek határai. A magányosság csak van. Azok, akik erre a sorsra, erre a gyalázatos életre ítéltettek mindig egyedül vannak. Lehetnek tömegben, lehetnek száz meg száz baráttal körbevéve. A magányos ember örökké hordozza átkát. De van egy kulcs, egy kiskapu, egy vékonyka hajszál, melyet megtalálva képesek levetni fekete magány-talárjukat. Hogy mi ez a kulcs? Mi ez a hatalmas erő, mely megtöri a legádázabb átkot, mely leveszi az ember válláról a születések

Van úgy, hogy túlkésőn jövünk rá a hibáinkra. Azokra a hibákra, melyekkel azokat az embereket bántottuk, akiket a világon mindennél jobban szeretünk. Kevés ilyen ember van körülöttünk, s ha egyet is elveszítünk, úgy érezzük össze dőlt a világ. Mert ez így is van. Manapság nem könnyű olyat találni, akivel minden passzol, akivel ha együtt vagyunk, minden a helyén van. Az ilyen társ nagy kincs és a hatalmas megfelelési kényszer, a szeretett személy elvesztésétől való állandó félelem az, ami belehajszol bennünket, embereket a hibákba. Hiszen szeretjük őt, minden áron meg akarjuk védelmezni, magunk mellett akarjuk tartani, s ha igazán szeretjük, akkor ezt nem önzőségből, éppen ellenkezőleg, szeretetből tesszük. Mert van olyan, hogy érezzük, hogy szükség van ránk, hogy az ember, akit szeretünk nélkülünk magányos, hogy nem találja a helyét. Még akkor is tudjuk, ha ő fel sem ismeri. És ez, ez az átkozott félelem taszít minket a gödör legmélyére, oda ahonnan nincs visszaút, ahol a kezeink

Arra kerestük a választ, hogy vajon mit gondolnak a debreceniek városuk környezetéről.  Amint meglátták, hogy kamerával, mikrofonnal közeledünk feléjük, valahogy mindenki megszaporázta a lépteit, vagy a mobiljukat kezdték nyomogatni, esetleg kitartóan figyelték a főiskola előtti munkálatokat. Mégis sikerült pár embert megszólaltatnunk. A Kossuth-téren beszélgettünk idősebbekkel, fiatalokkal egyaránt. Kérdezgettük őket a szelektív hulladékgyűjtésről, a város tisztaságáról, és kértük őket, fogalmazzák meg, mit tennének, tesznek a tisztább környezetért.  Egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy kevés szelektív kukát látnak Debrecenben, azokat is csak a nagyobb, forgalmasabb helyeken. S míg egy kisebb városban, faluban fokozottan ügyelnek a tisztaságra, addig a cívis- város egy-egy péntek vagy szombat esti buli után úgy fest, mintha valamiféle hadsereg vonult volna át rajta. Cigarettacsikkek a kukák körül, eldobált üvegek és zacskók az egyik szórakozóhelytől a másikig.  Az interjúalanyok

Mint egy délceg óriás, úgy magasodik a Magura-hegy a lábánál pihenő álmos városka, Szilágysomlyó felé.  Az egykori magyar település Erdélyben, a Kraszna folyó ölelésében terül el. Mikor először jártam Szilágysomlyón: a béke, a szeretet és a magyarságtudat otthonaként ismertem meg. Családommal bebarangoltuk a szűk, kanyargós utcácskákkal átszőtt városkát, míg végül megtaláltuk a szívében fekvő csodálatos parkot. A tér közepén, mintha egyfajta katedra lenne, magasodik egy kőtömbökből kimunkált filagória, körülötte macskakőből kirakott, kedves kis járda kígyózik, melyet a szivárvány színeiben pompázó virágok szegélyeznek. A parktól pár lépésnyire ortodox templom vet árnyékot a virágrengetegre.  A templomba belépve nyugalom lett úrrá rajtunk, mégis a díszes falakat kémlelve erősödött bennünk egy félelemhez hasonlatos érzés is. Református családhoz híven nem vagyunk hozzá szokva a markánsan faragott berendezési tárgyakhoz, vagy a bibliai eseményeket ábrázoló falfestményekhez. Szokatlan

Ha meghalljuk azt a szót, hogy Mikulás mindannyian egy pocakos, fehér szakállas idős úrra gondolunk, aki piros ruhájában bemászik a kéményeken, vagy ajándékokat rejt a kiscipőkbe, ablakpárkányokra. Rengeteg dalt, mondókát írtunk már ehhez a titokzatos, rénszarvas szánon repülő bácsikához, ugyan akkor azt kevesen tudjuk, hogy honnan is ered a Mikulás hagyománya. A legenda úgy tartja, hogy élt egyszer egy szegény ember, akinek volt három lánya. Hozomány hiányában azonban nem tudta őket férjhez adni, így a lányokra az a sors várt, hogy hajadonok maradnak. Miklós, myrai püspök, aki a 3. században élt elhatározta, hogy segít rajtuk, de szerénységből ezt névtelenül tette. Mikor leszállt az éj egy-egy arannyal teli erszényt tett a szegény ember ablakába, így az férjhez tudta adni a lányait. Emellett nevéhez fűződik a tengeri vihar lecsendesítése, mely mai napig ismerős tengerész körökben. Úgy tartják, hogy Szent Miklós kimentett két fuldokló hajóst a vízből, ezért a viharba keveredett tenge

A szerelem olyan, mint a tűzijáték. Hirtelen, robbanásszerűen jön, egy percig beragyog mindent, tündöklő fényével, majd gyorsan, észrevétlenül kihuny, s örökre elég. Különös, hogy milyen sebességgel képesek elmúlni az érzelmek, s az is, hogy az a személy, aki egyik percben a legnagyobb boldogságot jelenti, a következőben már maga a kínzó fájdalom. Ilyenkor a hiány és az üresség borzalmasabb minden más érzésnél. Kegyetlenül romba dönt, leigáz, uralma alá hajt. Mint katapult a várfalat úgy bombázza szívünket minden egyes elfelejtett szó, minden múltba veszett érintés, minden illat, ami az egykori kedves ruháiból menekülve meg-megkísérti orrunkat. S az a különös, hogy ilyenkor az ember akkor is egyedül van, ha tömegek veszik körül. A lélek valahol, odabent összekuporodva, meggyötörve, sokszor kifacsarva üldögél egy sötét sarokban, s próbálja összehegeszteni parányi testét. A magányosság és az önsajnálat még csak-csak enyhülhet az idővel, de a maszk, ami mögé kénytelenek vagyunk elrejtőzn