Ugrás a fő tartalomra

Online profil


Azt mondják, napjainkra ellustultak az emberek. Valóban igaz lenne ez a megállapítás?


Igaz, a gépek sokat segítenek a mindennapi életben, de tényleg lustává váltunk volna, vagy csak egészen más dolgokra fordítunk energiát? Gondoljunk csak bele, a telefonunk (sokszor több is) folyton csörög. SMS-t kapunk, közben interneten valamelyik közösségi oldalon olvassuk az „üzenő fali" bejegyzésünket, miközben egy új lapon e-mailt írunk, a tálcán pedig villog az MSN, a Skype és kapjuk az üzenetet a barátainktól. Ehhez még hozzá jön a háttérzajként szóló tévé vagy rádió. Azaz, több az információ, mint amennyit képesek vagyunk befogadni és kezelni. Ide-oda kapkodunk, fél füllel a telefonon lógunk, miközben a facebook-profilunkon kommentáljuk a barátaink fotóit – még a végén megsértődik valamelyik, ha elmulasszuk ezt megtenni – közben pedig próbálunk válaszolni a tömérdek mennyiségű üzenetre is, ami a másodperc tört része alatt beérkezik. E közben kétségbeesetten gépeljük a szakdolgozatunkat, vagy jobb esetben egy „egyszerű" szemináriumi dolgozatot, már ha képesek vagyunk egy értelmes mondatot összehozni, a megosztott figyelem miatt.

Mindannyian információk vagyunk, és mindenből információ lett. Erről eszembe jutott, hogy öcsém, ironikusan gyakran mondogatja, „Akinek nincs facebook-profilja, az nem is létezik".

Úgy hiszem, vannak azért még kivételek. Hihetetlennek hangzik, de még nekünk, a XXI. század gyermekeinek is van igényünk elmerülni a művészetek világában. Olyan ez, mintha menekülnénk a felgyorsult, leegyszerűsített, mégis valahol túlbonyolított világból, ahol nem tudunk elrejtőzni, ahol mindig közszemlére vagyunk téve, mint egy médiasztár. Ha valami fáj, ha szomorúak vagy betegek vagyunk, akkor sincs nyugtunk, hiszen amint online-á válunk vagy bekapcsoljuk a telefonunkat, máris üzenetek hada áraszt el minket. Azonban, ha pár napra is hátat fordítunk ennek a világnak, akkor egyfajta kitaszítottakká válunk. Úgy hat, mintha a való életben kihagytunk volna egy századot.

Ezek a sokszor zavaró dolgok teljes egészében életünk részévé vállnak, és nem vesszük észre, menyire függünk tőlük. Ha a gép egész nap megy, nem mindig vágyakozunk elé ülni, de ha csak egy napra vagy csak pár óra elmegy az internet, úgy érezzük, összedőlt a világ, kétségbeesünk, dühbe gurulunk. Ez a helyzet a mobiltelefonokkal is, ha nálunk van, rá-rá pillantunk, de különösebben nem foglalkozunk vele. Ha viszont véletlenül lemerül, a legtöbben idegesek lesznek, nem képesek szabadulni a tudattól, hogy nem tudják őket elérni, ha „fontos" ügyben keresik, vagy ők nem tudnak kapcsolatba lépni azzal, akivel szeretnének. Van, hogy kívánjuk a csöndet, a nyugalmat, mégis amint megkapjuk, megijedünk és esetlenné válunk, hiszen összeomlik az a fajta létezés, amit ismerünk. 

Különös világ ez, amiben mindenki olyan képet festhet magáról, amilyet szeretne. Talán ezért is függünk tőle annyira. De megéri fenntartani az általunk mutatni kívánt túl photoshop-olt látszatot? Hiszen, a való életben nem létezik a Facebook „mágikus" ereje, és a szépen megfogalmazott SMS sem segít. Az igazi életben úgy és akként kell élnünk, ahogy és akinek születtünk. 

(http://www.licium.hu/media/online-profil.html)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

5 fantasy sorozat, amire rá kell függnöd

1. Shadowhunters 
Cassandra Clare Mortal Instruments címet viselő regénysorozatából több-kevesebb sikerrel film is készült, mely az első regényt, a City of Bones-t, avagy a Csontvárost hivatott feldolgozni. A csúfos bukás után egy ideig úgy tűnt, hogy le kell mondanunk arról, hogy viszontláthatjuk kedvenc árnyvadászainkat a képernyőn, a Freefrom (leánykori nevén abc family) csatorna jóvoltából azonban mégis csak találkozhatunk velük. A szereposztás teljesen új, és véleményem szerint sokkal jobb, mint a City of Bones-é volt, ráadásul a történet is kapott olyan kiegészítő elemeket, melyek a regényben nem voltak ugyan benne, de egy sorozatnál teljes mértékben megengedhetőek, ráadásul így sokkal látványosabbra és akció-dúsabbra sikeredhetnek a részek, és még a könyvek rajongóit is érhetik kisebb-nagyobb meglepetések. A Shadowhunters minden bizonnyal 2016 egyik legnagyobbat szóló sorozata lesz azok számára, akik képesek elfogadni, hogy a filmes változat mindig eltér egy picit (jelen esetbe…

5 lépés, hogy hogyan lépj túl az ex pasidon

Hogyan élik túl a szakítást a pasik? Talán egy estét rászánnak, hogy meggyászolják a volt kapcsolatukat, aztán emelt fővel továbblépnek. Újra eljárnak szórakozni a régi spanokkal, ismerkednek, csajoznak, élvezik a szabadságot. A legtöbb fiú így tesz. Legalábbis látszólag. Ezzel szemben mit csinálnak a nők? Vagy valami oltári marhaságot, ami általában egy éjszakás kalandba torkollik, csak, hogy egy falatnyi szeretetet kolduljanak bármi áron, vagy végig bőgik az éjszakákat és besavanyodott citromokként élik túl a napokat. Ezzel talán még nem is lenne olyan nagy probléma, egy ideig.  Mindenki máshogy gyászolja meg az elmúlt kapcsolatát, de a nők ezen felül magukkal rántják egész környezetüket a lelki pokolba. Úton-útfélen a szerelmi bajaikról beszélnek, újra és újra átolvassák a régi facebook-beszélgetéseket, fényképeket nézegetnek, nosztalgiáznak és csak mondják és mondják és mondják, ami a szívüket nyomja. Megállás nélkül folyik a mély-depresszió, non-stop. Ember legyen a talpán, aki …

Kendőzetlenül, őszintén... Így született a könyvem, így születtem én

No! Csak rávettem magam, hogy megírjam ezt a posztot, habár még magam sem tudom, hogy mit szeretnék, pontosabban, hogy mit kellene írnom. Meglepő, de amint szétfutott a hír, hogy megjelent az első regényem, egyre többen keresnek fel azzal, hogy segítsek nekik elindulni az íróvá válás rögös útján. Segítenék én szívesen, ha tudnék biztos receptet. De, mivel ilyen tudás még véletlenül sincs a tarsolyomban, ezért inkább leírom, hogy én személy szerint hogyan csinálom.
Nem fogok olyan klisékkel kezdeni, hogy olvass sokat. Erről már azt hiszem írtam ezen a blogon (vagy valamelyik másik blogom egészen biztosan) és ezt egyébként is tudja mindenki. Nem járja, ha valaki többet ír, mint olvas. Legalábbis, szerintem.
Úgy gondoltam, hangzatos „így csináld” helyett, inkább írok magamról. Kendőzetlenül, őszintén…
Szóval, hadd szóljon!
Mikor elkezdtem írni a Kavargó Rózsaszirmok című regényemet, még 19 éves kis újságírótanonc voltam a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Imádtam írni, és minden l…