Azt mondják, napjainkra ellustultak az emberek. Valóban igaz lenne ez a megállapítás?
Igaz, a gépek sokat segítenek a mindennapi életben, de tényleg lustává váltunk volna, vagy csak egészen más dolgokra fordítunk energiát? Gondoljunk csak bele, a telefonunk (sokszor több is) folyton csörög. SMS-t kapunk, közben interneten valamelyik közösségi oldalon olvassuk az „üzenő fali" bejegyzésünket, miközben egy új lapon e-mailt írunk, a tálcán pedig villog az MSN, a Skype és kapjuk az üzenetet a barátainktól. Ehhez még hozzá jön a háttérzajként szóló tévé vagy rádió. Azaz, több az információ, mint amennyit képesek vagyunk befogadni és kezelni. Ide-oda kapkodunk, fél füllel a telefonon lógunk, miközben a facebook-profilunkon kommentáljuk a barátaink fotóit – még a végén megsértődik valamelyik, ha elmulasszuk ezt megtenni – közben pedig próbálunk válaszolni a tömérdek mennyiségű üzenetre is, ami a másodperc tört része alatt beérkezik. E közben kétségbeesetten gépeljük a szakdolgozatunkat, vagy jobb esetben egy „egyszerű" szemináriumi dolgozatot, már ha képesek vagyunk egy értelmes mondatot összehozni, a megosztott figyelem miatt.
Mindannyian információk vagyunk, és mindenből információ lett. Erről eszembe jutott, hogy öcsém, ironikusan gyakran mondogatja, „Akinek nincs facebook-profilja, az nem is létezik".
Úgy hiszem, vannak azért még kivételek. Hihetetlennek hangzik, de még nekünk, a XXI. század gyermekeinek is van igényünk elmerülni a művészetek világában. Olyan ez, mintha menekülnénk a felgyorsult, leegyszerűsített, mégis valahol túlbonyolított világból, ahol nem tudunk elrejtőzni, ahol mindig közszemlére vagyunk téve, mint egy médiasztár. Ha valami fáj, ha szomorúak vagy betegek vagyunk, akkor sincs nyugtunk, hiszen amint online-á válunk vagy bekapcsoljuk a telefonunkat, máris üzenetek hada áraszt el minket. Azonban, ha pár napra is hátat fordítunk ennek a világnak, akkor egyfajta kitaszítottakká válunk. Úgy hat, mintha a való életben kihagytunk volna egy századot.
Ezek a sokszor zavaró dolgok teljes egészében életünk részévé vállnak, és nem vesszük észre, menyire függünk tőlük. Ha a gép egész nap megy, nem mindig vágyakozunk elé ülni, de ha csak egy napra vagy csak pár óra elmegy az internet, úgy érezzük, összedőlt a világ, kétségbeesünk, dühbe gurulunk. Ez a helyzet a mobiltelefonokkal is, ha nálunk van, rá-rá pillantunk, de különösebben nem foglalkozunk vele. Ha viszont véletlenül lemerül, a legtöbben idegesek lesznek, nem képesek szabadulni a tudattól, hogy nem tudják őket elérni, ha „fontos" ügyben keresik, vagy ők nem tudnak kapcsolatba lépni azzal, akivel szeretnének. Van, hogy kívánjuk a csöndet, a nyugalmat, mégis amint megkapjuk, megijedünk és esetlenné válunk, hiszen összeomlik az a fajta létezés, amit ismerünk.
Különös világ ez, amiben mindenki olyan képet festhet magáról, amilyet szeretne. Talán ezért is függünk tőle annyira. De megéri fenntartani az általunk mutatni kívánt túl photoshop-olt látszatot? Hiszen, a való életben nem létezik a Facebook „mágikus" ereje, és a szépen megfogalmazott SMS sem segít. Az igazi életben úgy és akként kell élnünk, ahogy és akinek születtünk.
Úgy hiszem, vannak azért még kivételek. Hihetetlennek hangzik, de még nekünk, a XXI. század gyermekeinek is van igényünk elmerülni a művészetek világában. Olyan ez, mintha menekülnénk a felgyorsult, leegyszerűsített, mégis valahol túlbonyolított világból, ahol nem tudunk elrejtőzni, ahol mindig közszemlére vagyunk téve, mint egy médiasztár. Ha valami fáj, ha szomorúak vagy betegek vagyunk, akkor sincs nyugtunk, hiszen amint online-á válunk vagy bekapcsoljuk a telefonunkat, máris üzenetek hada áraszt el minket. Azonban, ha pár napra is hátat fordítunk ennek a világnak, akkor egyfajta kitaszítottakká válunk. Úgy hat, mintha a való életben kihagytunk volna egy századot.
Ezek a sokszor zavaró dolgok teljes egészében életünk részévé vállnak, és nem vesszük észre, menyire függünk tőlük. Ha a gép egész nap megy, nem mindig vágyakozunk elé ülni, de ha csak egy napra vagy csak pár óra elmegy az internet, úgy érezzük, összedőlt a világ, kétségbeesünk, dühbe gurulunk. Ez a helyzet a mobiltelefonokkal is, ha nálunk van, rá-rá pillantunk, de különösebben nem foglalkozunk vele. Ha viszont véletlenül lemerül, a legtöbben idegesek lesznek, nem képesek szabadulni a tudattól, hogy nem tudják őket elérni, ha „fontos" ügyben keresik, vagy ők nem tudnak kapcsolatba lépni azzal, akivel szeretnének. Van, hogy kívánjuk a csöndet, a nyugalmat, mégis amint megkapjuk, megijedünk és esetlenné válunk, hiszen összeomlik az a fajta létezés, amit ismerünk.
Különös világ ez, amiben mindenki olyan képet festhet magáról, amilyet szeretne. Talán ezért is függünk tőle annyira. De megéri fenntartani az általunk mutatni kívánt túl photoshop-olt látszatot? Hiszen, a való életben nem létezik a Facebook „mágikus" ereje, és a szépen megfogalmazott SMS sem segít. Az igazi életben úgy és akként kell élnünk, ahogy és akinek születtünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése