Ugrás a fő tartalomra

Léteznek csodák

Sok ember nem hisz a csodákban: rohanó, technika uralta világunkban szinte kötelező reálisan látni az életet. 

Kötelességünk mindent egy megmagyarázható, számokkal leírható képletként felfogni, ahol mindennek megvan a maga értelme és a maga szerepe.

Igen, ez a 21. század. A túlzott tudás- és időhiány százada, amikor csak a reálisan körülírható dolgok foghatóak fel létezőnek. Ha mégis valami megmagyarázhatatlan, különös dolog történik, amit emberi ésszel nem tudunk felfogni, legyintünk és annyit mondunk: véletlen. De valóban az lenne? Puszta véletlen? A sors különös játéka?

Véletlen, ha egy rákos beteg meggyógyul, miután az orvosok lemondtak róla? Véletlen, ha egy terembe betoppanva megpillantunk valakit, aki majd életünk párja lesz? Véletlen talán az, amikor valaki túlél egy balesetet? Vagy akár véletlen, hogy fennmaradt egy őskori lelet, egy hajóroncs, vagy egy piramis? Nem, ezek nem véletlenek. Ezeket nevezzük csodának.

A kisgyermek még hisz a csodákban, lefekvés előtt a tündérkét szólítja, vagy az angyalokhoz imádkozik. A kisgyermeket még nem fertőzte meg a világ szennye, ő még tiszta szívvel hisz és érez. Felnőve sajnos elfelejtjük, hogy mennyi csoda ért bennünket életünk során. Elfelejtjük, amikor a létráról leesve tovább szaladtunk egy karcolás nélkül, amikor a folyóba ugorva pont elkerültünk egy éles kődarabkát, vagy amikor figyelmetlenül úgy szaladtunk el egy, a hálójában üldögélő keresztes pók mellett, hogy az ne ragadjon az arcunkba. Ezek mind csodák, apró kis csodák az életben. Különleges, megmagyarázhatatlan dolgok. De semmiképp sem véletlenek.

Felnőve azonban szinte kötelező jelleggel felejtjük el ezeket az apró csodákat, pedig ekkor ér a legtöbb minket. Az első szerelem, a házasság, mikor valaki megtalálja a párját az emberek özönlő tengerében, mikor két ember szerelméből egy új élet jön létre. Maga a gyermek is egy csoda. Csoda, ahogy megtanul beszélni, ahogy feláll, elindul. Csoda, mikor két ember évtizedek után is azt mondja egymásnak: szeretlek. Csoda, mikor az ember nagyszülővé válik, és csoda, mikor erre rájőve átértékeli az egész életet. Igaz, ezeket senki nem nevezi csodának, mégis azok.

Az évszakok váltakozása, az idő múlása, a kisnyulak tavasszal a mezőn, a vándorútról hazatérő gólyák, a hegyek és völgyek harmóniája, vagy éppen az alkonyodó napsugarak játéka a vízen – ezek is földöntúli dolgok. Sokan mondják: rossz, csúnya világban élünk. De épp ezek az emberek azok, akik nem képesek hinni, akik nem képesek meglátni a szépet akkor, amikor az orruk előtt van. Akik nem látják meg a tovalibbenő pillangót, mert a legyekkel vannak elfoglalva.

Igen, lehet mondani, hogy a világ nem szép. De ez az elkeseredett emberek mentsvára. Annyi, de annyi gyönyörűség van a világon, melyek megléte, valója nem nevezhető másnak, mint csodának! Igen, csodavilágban élünk és ahhoz, hogy meglássuk ezt, nem kell mást tenni, csak nyitott szívvel járni, és időnként egy-egy percre megállni, körbepillantani.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

5 fantasy sorozat, amire rá kell függnöd

1. Shadowhunters 
Cassandra Clare Mortal Instruments címet viselő regénysorozatából több-kevesebb sikerrel film is készült, mely az első regényt, a City of Bones-t, avagy a Csontvárost hivatott feldolgozni. A csúfos bukás után egy ideig úgy tűnt, hogy le kell mondanunk arról, hogy viszontláthatjuk kedvenc árnyvadászainkat a képernyőn, a Freefrom (leánykori nevén abc family) csatorna jóvoltából azonban mégis csak találkozhatunk velük. A szereposztás teljesen új, és véleményem szerint sokkal jobb, mint a City of Bones-é volt, ráadásul a történet is kapott olyan kiegészítő elemeket, melyek a regényben nem voltak ugyan benne, de egy sorozatnál teljes mértékben megengedhetőek, ráadásul így sokkal látványosabbra és akció-dúsabbra sikeredhetnek a részek, és még a könyvek rajongóit is érhetik kisebb-nagyobb meglepetések. A Shadowhunters minden bizonnyal 2016 egyik legnagyobbat szóló sorozata lesz azok számára, akik képesek elfogadni, hogy a filmes változat mindig eltér egy picit (jelen esetbe…

5 lépés, hogy hogyan lépj túl az ex pasidon

Hogyan élik túl a szakítást a pasik? Talán egy estét rászánnak, hogy meggyászolják a volt kapcsolatukat, aztán emelt fővel továbblépnek. Újra eljárnak szórakozni a régi spanokkal, ismerkednek, csajoznak, élvezik a szabadságot. A legtöbb fiú így tesz. Legalábbis látszólag. Ezzel szemben mit csinálnak a nők? Vagy valami oltári marhaságot, ami általában egy éjszakás kalandba torkollik, csak, hogy egy falatnyi szeretetet kolduljanak bármi áron, vagy végig bőgik az éjszakákat és besavanyodott citromokként élik túl a napokat. Ezzel talán még nem is lenne olyan nagy probléma, egy ideig.  Mindenki máshogy gyászolja meg az elmúlt kapcsolatát, de a nők ezen felül magukkal rántják egész környezetüket a lelki pokolba. Úton-útfélen a szerelmi bajaikról beszélnek, újra és újra átolvassák a régi facebook-beszélgetéseket, fényképeket nézegetnek, nosztalgiáznak és csak mondják és mondják és mondják, ami a szívüket nyomja. Megállás nélkül folyik a mély-depresszió, non-stop. Ember legyen a talpán, aki …

Kendőzetlenül, őszintén... Így született a könyvem, így születtem én

No! Csak rávettem magam, hogy megírjam ezt a posztot, habár még magam sem tudom, hogy mit szeretnék, pontosabban, hogy mit kellene írnom. Meglepő, de amint szétfutott a hír, hogy megjelent az első regényem, egyre többen keresnek fel azzal, hogy segítsek nekik elindulni az íróvá válás rögös útján. Segítenék én szívesen, ha tudnék biztos receptet. De, mivel ilyen tudás még véletlenül sincs a tarsolyomban, ezért inkább leírom, hogy én személy szerint hogyan csinálom.
Nem fogok olyan klisékkel kezdeni, hogy olvass sokat. Erről már azt hiszem írtam ezen a blogon (vagy valamelyik másik blogom egészen biztosan) és ezt egyébként is tudja mindenki. Nem járja, ha valaki többet ír, mint olvas. Legalábbis, szerintem.
Úgy gondoltam, hangzatos „így csináld” helyett, inkább írok magamról. Kendőzetlenül, őszintén…
Szóval, hadd szóljon!
Mikor elkezdtem írni a Kavargó Rózsaszirmok című regényemet, még 19 éves kis újságírótanonc voltam a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Imádtam írni, és minden l…