FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2011. október 20., csütörtök

Élet a határszélen

Riport Pocsajról, ahol generációk élnek együtt, más-más érzésekkel szívükben, szebb jövőt és múltat álmodva maguknak. 

Vegyes érzelmekkel fogtam neki a riportomhoz, amit Pocsajról készítek. A gondolatok kavarogtak a fejemben, hiszen immár 20 éve élek ebben a községben, így, biztos voltam benne, hogy nehéz feladat elé nézek, ugyanis nem szerettem volna elfogultan írni a helyről, ahol lakom. Egy részről látom és megélem azt az életet, ami ebben a parányi községben folyik, másrészről – főként a tanulmányaim miatt – egyre inkább kívülállóként tekintek magamra, hiszen fokozatosan hónapról hónapra szakadok el attól az életformától, amit gyerekkorom óta megszoktam.

A szívem hevesen dobogott, mikor előbányásztam a zsebemből a telefonomat, hogy rögzítsem első interjúalanyom, Oláh Zsolt, pocsaji lakos véleményét, meglátásait, tapasztalatait. A szívem kalapálása egyre fokozódott. Nem amiatt, mert féltem és nem is azért, mert nem bíztam magamban, sokkal inkább vészesen igaznak és valósnak tűnt az egész szituáció. Riportot készítek. Én, a kis tanonc, aki még alig élt meg valamit az életben. Én, akinek szakmai téren szinte semmi tapasztalata nincsen. Mégis, valahol jó érzés volt, hogy végre azt csinálom, amit valóban szeretek.

Beszélgetőtársam, Zsolti 19 éves, munkanélküli. Egész eddigi életét Pocsajban élte. Megnyugtató volt vele beszélni, hiszen általános iskolás korunk óta ismerjük egymást. Igen, a falvakban ez többnyire így megy. Mindenki ismer mindenkit és mindenkinek megvan a maga kis takargatnivalója a pletykás szomszédasszony, a bolti eladó vagy a vízvezeték-szerelő előtt. Zsolti türelmesen megvárta, míg bekapcsoltam a telefonon a rögzítőt, majd készséggel válaszolt a kérdéseimre. Aztán pár perc után úgy döntöttem, ez az egész túl hivatalos. 

Kikapcsoltam a rögzítőt és csak beszélgettünk. Úgy beszélgettünk, mint két barát, nem, mint újságíró és interjúalany. Zsolti elmondta, hogy egyáltalán nem szeret Pocsajban élni, hiszen a fiataloknak semmi lehetőségünk nincs. Nem csak céljaik elérése lehetetlen, de még valamilyen – ahogy ő fogalmazott – alattomos munkára sem találhatnak itt. Így marad a munkanélküli segély, és a polgárőrködés a segélyért. Zsolti szeretne külföldön dolgozni, bármit elvállalna, csak pénzt kapjon érte. Ezen én is elgondolkoztam... Előbb vagy utóbb el kell szakadni a szülői háztól, ha valamit kezdeni akarunk az életünkkel. Pocsaj – habár kisgyermekkoromban számomra maga volt a földi Paradicsom – sajnos nem nyújt semmilyen lehetőséget, egy életét kezdő, álmokkal és ambíciókkal teli fiatalnak. 

Zsolti azt is a tudtomra adta, hogy már a baráti kapcsolatok is meglazultak, sőt, esetekben fel is bomlottak. Mindenki, akinek csak lehetősége és bátorsága volt, elhagyta a kicsiny falut, és vissza sem nézve új életet kezdett egy nyüzsgő nagyvárosban. Együtt érzően bólogattam, hiszen jól tudtam miről beszél. Ugyanezt én is átéltem, és átélem a mai napig. Részese vagyok, de nem a maradók táborának. Annak a megszámlálhatatlan embertömegnek, akik örökre búcsút intenek a határ menti kis falvacskának. Zsoltival esett szó még pár tervről, hogy hogyan és miként lehetne fejleszteni a falut. Új utakkal, kisebb gyárakkal, turistalátványosságok létrehozásával, de mindezek sok pénzt és időt vennének igénybe, Pocsajnak pedig egyértelműen egyikből sincs túl sok. Végül végig hallgattam egy kisebb morgolódást a buli-helyek hiányáról és a helyi sörözők hiányos árukészletéről is. Lassan elköszöntem Zsoltitól és bekászálódtam a kocsimba.

Hangos puffanással csaptam be a kocsiajtót és sokáig csak ködösen meredtem magam elé. A hallottakkal interjúalany nélkül is tökéletesen tisztában voltam, mégis így kimondva sokkal fájóbb és valóságosabb volt az egész. Végül erőt vettem magamon, elfordítottam a slusszkulcsot. A motor dorombolni kezdett én pedig kötelességtudóan autóztam következő úti célom felé. A parányi utcácskába nehézkesen lehetett csak bejutni, a lekövezetlen út megnehezítette a haladást, amelyet a gödrök tarka rengetege még inkább ellehetetlenített. Végül lassan araszolva elértem második interjúalanyom régi, parányi házikóját.

Gyorsan leparkoltam a ház elé, kétszer ellenőriztem, hogy a kocsi le van e zárva, felcsaptam a rozoga kis utcaajtót, amit megrágott az idő vasfoga, majd besétáltam a házba. Nem kellett csengetnem, hiszen a dédnagymamámhoz mentem. Nem mintha nem találtam volna rajta kívül mást, aki hiteles információkkal tudna szolgálni, mégis egyfajta késztetést éreztem, hogy beszéljek vele. Talán éppen azért, mert egy rokonnak, családtagnak sokkal könnyebben beszél az ember efféle kényes témákról, mint egy idegennek. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy az a környék, ahol dédnagymamám lakik, megér pár sort, hiszen ez Pocsaj azon része, amiről az emberek próbálnak tudomást sem venni. Az ismerős illat, ami a házban terjengett, eltüntethetetlennek bizonyult. A kellemes, meleg aroma ravaszul befészkelte magát az orromba. Jól tudtam, honnan származik. Dédnagymamám nem hagyta volna, hogy nassolni való lekváros bukta nélkül essünk neki a beszélgetésnek.                                                                      

Hirtelen, egy percre újra gyermeknek éreztem magamat. Szabályosan láttam, ahogy az udvaron szaladok, a szél belekapott a hajamba, majd édesen játszott a ruhácskám szélével. Egyszeriben bűntudatot éreztem. Mit művelek? Hiszen csak a szépet és a jót kellene leírnom, úgy illene, a boldog gyermekévek ezt várnák tőlem. Aztán kénytelen voltam visszacsöppenni a valóságba. Felnőtt vagyok. Hiteles képet kell adnom, gyermekkori gondtalanság ide vagy oda. Dédnagymamámmal nehezebb volt beszélgetni, mint Zsoltival. Láttam a fájdalmat a szemében és ez a fájdalom alattomos kis féregként bennem is kezdett gyökeret verni. Szabályosan megfertőzte és ellepte a lelkemet. Dédim elmondta a gondolatait, öreg, bölcs tekintete közben engem pásztázott. Már nem bajlódtam azzal, hogy kikutassam a telefont a zsebemből és felvegyem azt, amit mond, hiszen tudtam: minden egyes szóra emlékezni fogok.

A fáradt, mégis bölcsen ragyogó öreg, kék szemek nyomatékot adtak minden egyes szónak. Dédnagymamám pozitívan nyilatkozott. Az egészet olyan távolinak és tőlem idegennek éreztem, hogy talán meg sem értettem igazi mondanivalóját, a szavak mögött megbújó jelentéseket. A tanyázás – ahogy ő nevezte – az utcában lévő, időtlen barátságok, a tiszta, mező felől fújó levegő, a naplemente csodás színe a késő nyári égbolton mind olyan volt, ami dédnagymamámnak az életet jelentette. Hogyan is képzelhetném, hogy tudna élni másképp? Hogyan is várhatnám, hogy másképp nyilatkozzon, hiszen ez volt minden, amit élete során tudott, amit érzett. Nem, nem lehettem olyan önző, hogy sajátos vágyaimat előtérbe helyezzem, és rafinált módon kicsaljak belőle olyan véleményt, olyan szavakat, mondatokat, melyeket kicsavart módon én adok a szájába. Nem, ez nem lett volna helyes. Végül mégis rákérdeztem, mit gondol a pocsaji életkörülményekről. Unottan legyintett, majd elemezni kezdte az utak és járdák állapotát, az ő környékén folyó bűnözést. Mégis, megértően úgy festette le az egészet, mintha mindez elkerülhetetlen lenne.   

                                                                          

Ha nincs munka, nincs pénz; ha nincs pénz, nincs élet – milyen egyszerű következtetés, milyen előítéletektől mentes felfogás. Hirtelen úgy éreztem, sokat tanulhattam volna tőle, ha egy másik korban, más vágyakkal és más életfelfogással születek. Dédim úgy festette le Pocsajt, mintha a rossz dolgok elkerülhetetlenek lennének. Ő nem tudna városban élni, s habár Hajdúböszörményből származik, a mai városok számára túlzottan nyüzsgőek. Ezzel már tisztában voltam és nem is ítéltem el – számomra – öreges, idejétmúlt felfogása miatt. Mikor beszélgetésünk befejeződött, utamra bocsátott egy nagy zacskó buktával és idős, remegő karjai láncokként fonták körbe a testemet. A mellére vont és egy ideig ott tartott, majd csíntalan gyermekként kibújtam az öleléséből és tovább folytattam az utamat. Az autóban volt egy pár percem gondolkodni. Már láttam a fiatalok szemszögét, és láttam egy sok mindent megélt, idős asszony életszemléletét is. Habár a fiatal Zsolti szemén át sokkal könnyebben láttam, minden erőmmel azon voltam, hogy dédim szemüvegén át is elképzeljem a falusi életet. Immár két teljesen különböző generáció véleménye állt teljesen szemben egymással, így szükségem volt egy harmadik véleményre, egy középkorú embertől, aki a két generáció között helyezkedik el. Dédnagymamám nyolcvan éves, Zsolti a húsz felé közelít. Hatvan év, szinte egy emberöltő távolság van a két ember között.                                                   

Tudtam, hogy anyukámat meg kell kérdeznem, ez tervben is volt, de a negyven és a nyolcvan év között is nagyon sok a generációs különbség. Ezért úgy döntöttem, hogy bevonom nagypapámat is a dologba. Sietősen néztem a visszapillantóba, indexeltem, majd bekanyarodtam egy kapubejáróba. Rükvercbe raktam a kocsit és megfordultam, hogy elautózzak nagymamám házához. Nagyapám kint tevékenykedett az udvaron. Sietősen berohantam, elhadartam neki, miről szeretnék vele beszélgetni, majd hagytam, hogy ontsa magából a szavakat. Nagyapám igazán értelmes ember, mindenről van véleménye, és az a mindent tudó nagyapa típus, megspékelve magas tudással a történelem és a földrajz terén. Az udvaron beszélgettünk. Nem fáradtam azzal, hogy letelepedjünk bent a házban, inkább hagytam, hadd ragadja el a fantáziámat a nyaldosó napsugarakat hűsítő csendes, nyári szél.

Nagypapám szokása szerint a régi időket idézte, amit napokig, sőt évekig tudtam volna hallgatni. Szenvedélyes rajongásomat a történelem iránt minden bizonnyal tőle örököltem. Aztán rátértünk a témára. Elmondta: mást jelentett régi értelembe véve a falu, és mást jelent most. Régen a szabadság, az állatok szeretete, a földek megmunkálása, a mezőgazdaság szinte életformaként való megjelenése jelképezte a falut. 


Ma ez már nem létezik. Vajmi kevesen vannak azok, akik mezőgazdaságból élnek, inkább súlyos összegeket fordítanak bérletekre, vagy üzemanyagra, hogy a városban dolgozhassanak. Az igazi falusi élet már-már csak a megfogyatkozott számú tanyákon figyelhető meg, amelyek jó pár kilométerre találhatóak Pocsajtól. Nagyapám véleménye nem egyezett dédimével, s habár ő tipikusan az az ember, akit nem tudok elképzelni egy panellakásban – bizonyára meg is bolondulni erdő-mezőjáró mivolta végett – mégis meglepően fiatalos szellemmel nyilatkozott. Elmondta, hogy nekik „öregeknek” tökéletes hely egy faluban eltölteni a hátra lévő éveiket, hiszen a szívükhöz ez áll közel, a fiataloknak, pontosabban azoknak, akik szeretnének valamit kezdeni az életükkel azonban el kell menniük.  Vele való beszélgetésem során is előkerült a közbiztonság közel sem legjobb állapota, a sorozatos betörések, a rettegő idősek, de nem szeretett volna belemenni a témába. Ilyen „hivatalos”, lejegyzett módon nem. Végül újra visszakanyarodtunk a múlthoz és a „Bezzeg az én időmben…” kezdetű mondatnál csak rafináltam leintettem és búcsút vettem tőle.                                                                                                                  

Hazaérve éreztem, hogy el vagyok fáradva, de még hátra volt az ember, aki pontot tehetett az „i”-re. Anyu olyan ember, aki szereti megmondani a véleményét és általában igen jó meglátásai vannak a dolgokat illetően. Ezen kívül úgy ismerem, mint a tenyeremet, ezért szinte felesleges volt megkérdeznem, tudtam mi lesz a válasz. Anyukám elvágyik innen, még fiatal nő, tele megvalósítatlan álmokkal. Egy okból kénytelen maradni és ez az ok pontosan az, amit riportom elején Zsolti hiányolt. Mégpedig a munkahely. Igen, édesanyám elég jó munkahelyen dolgozik, megbecsült, okos asszony. Emellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a munkahely nagy kincs napjaink Magyarországban.

Anyukám e tekintetben szerencsés. Talált munkahelyet, még jóval a válság idején, amikor még egész Pocsaj teljesen más volt, mint napjainkban. Ez a falu már közel sem az, ahol felnőttem, amit ismertem, immár rájöttem én is. Édesanyám közel olyan véleménnyel volt a falusi életről, mint Zsolti. Ő modern gondolkodású, nem érdeklik mások problémái, nem ül ki az utcára pletykálkodni, mások gondjain csámcsogni. Nem egy tipikus falusi lélek, annyi bizonyos. Vele való beszélgetésem során, amely segített elrendezgetni a gondolataimat, végül körvonalazódott, mit is kellene befejezésként írnom.                                                                                    
A falu, vagy Pocsaj – ha úgy tetszik – tökéletes hely azon emberek számára, akik életük nagy részét itt élték le. Akik elégedettek a falusi élettel, a sorsukkal, akik ilyen neveltetést kaptak és ez számukra a természetes. Azonban azon fiataloknak – és ez alatt értem a negyvenes korosztályt is – akik többre vágynak kínszenvedés akaratuk ellenére, vagy a lehetőségek hiánya miatt elpazarolni az életüket egy elnéptelenedő, határszéli kis falucskában. 



(http://www.licium.hu/jelen-let/elet-a-hatarszelen-2.html)

( Utolsó kép forrása: http://www.osszefogasnyiradert.eoldal.hu/img/mid/463/arato-unnep-a-csikokertben.jpg )

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése