Ugrás a fő tartalomra

Diákmonológ a tanulásról

Tanulása során hajlamosak vagyunk mindennel foglalatoskodni, csak, hogy elteljen az idő.  

A lustaságom nem ismer határokat. Szabályosan szenvedek az ágyamban. Ez a tantárgy teljesen leszívta az agyamat. Oké. Most megpróbálok semmire sem gondolni. Semmire. Álljunk csak meg egy percre... ha a semmire gondolok, az is valami. Nem?

Áh! Kit érdekel! Ezen téma megvitatását átengedem a filozófusoknak. Pontosan. Biztosan jobban tudják, mint én, vagy valami ilyesmi. Tanulni kellene... de olyan álmos vagyok. Oké. Akkor úgy lesz, hogy most van 15 óra 12 perc. Akkor félig négyig alszok. Lehunyom a szememet és pihenek. Muszáj, különben elszáll a tudás. Így rögzül. Ehhez kétség sem fér. Elvégre, a játék is megáll egy pillanatra, mikor elmentem a programot. Pontosan. Ez a dolgok rendje. Tehát, lehunyom a szememet. Így ni! Időnként menteni kell a tudást, nem igaz? Még a végén az egész elvész és kezdhetném elölről. Brrr...

Nézzenek oda, hogy elszaladt az idő... már fél négy is elmúlt. Hmmm... ez így sehogy sem jó. Az egész az egy kerek szám. A fél is egy kerek szám, hiszen az óra közepén van. Ez így természetes. A negyed és a háromnegyed nem igazán kellemes szám. Fúj... páratlan számok. Ez sehogy sem lenne természetes. Végül is, ha belegondolok... ha egy órát szánok egy tételre és van 20 tételem, az ugye 20 óra. Ó, hát akkor az az egy óra alvás ide vagy oda...

Egyébként is már 50 van. Tíz perc pihenés nem elegendő. Túl sok az információ, idő kell a feldolgozáshoz. Amúgy meg, fejlődő szervezet vagyok, vagy mi a fene. Áh, egye fene alszom egy órácskát, csak hogy kerek legyen, na meg az egészségem is így kívánja... minden bizonnyal. Akkor be is állítom az órát ötre. Jaj, az sem páros szám. Na jó, akkor hatig alszom. Bárki bármit mondjon, ez kijár nekem... hiszen már megtanultam egy egész oldalt...



(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/diakmonolog-a-tanulasrol.html)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

5 fantasy sorozat, amire rá kell függnöd

1. Shadowhunters  Cassandra Clare Mortal Instruments címet viselő regénysorozatából több-kevesebb sikerrel film is készült, mely az első regényt, a City of Bones-t, avagy a  Csontvárost hivatott feldolgozni. A csúfos bukás után egy ideig úgy tűnt, hogy le kell mondanunk arról, hogy viszontláthatjuk kedvenc árnyvadászainkat a képernyőn, a Freefrom (leánykori nevén abc family) csatorna jóvoltából azonban mégis csak találkozhatunk velük. A szereposztás teljesen új, és véleményem szerint sokkal jobb, mint a City of Bones-é volt, ráadásul a történet is kapott olyan kiegészítő elemeket, melyek a regényben nem voltak ugyan benne, de egy sorozatnál teljes mértékben megengedhetőek, ráadásul így sokkal látványosabbra és akció-dúsabbra sikeredhetnek a részek, és még a könyvek rajongóit is érhetik kisebb-nagyobb meglepetések. A Shadowhunters minden bizonnyal 2016 egyik legnagyobbat szóló sorozata lesz azok számára, akik képesek elfogadni, hogy a filmes változat mindig eltér egy picit ( jelen

A démon és a gyilkos második részlet

Próbáltam közelebb férkőzni a bámulat tárgyához, de az emberek olyan masszív sorfallá préselődtek össze a Higgins ház előtt, hogy ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Jaden szorosan állt mögöttem, s hiába volt jóval magasabb nálam, biztos voltam benne, hogy ő sem tudja kisilabizálni, hogy mi történt. Habár a szemeimen keresztül nem szerezhettem használható információkat, a füleim nem hagytak cserben. A jajveszékelések, a sikítások és egy asszony szívfacsaróan keserves sírása arra engedett következtetni, hogy valamiféle baleset történhetett. Talán gázmérgezés, vagy hasonló. –         Nem látok semmit – fordultam bosszúsan Jaden felé. –         Húzzunk innen! – utasított, anélkül, hogy reagált volna a bosszankodásomra. Nem mozdultam. Nem akartam menni. A kíváncsiságom képtelen lett volna engedni, hogy akár egy lépéssel is távolabb kerüljek az esemény színhelyétől. –         Aubrey, kérlek! – mondta elgyötörten. Soha az életben nem szólt még így hozzám. Két szó volt csupán, de m

Kendőzetlenül, őszintén... Így született a könyvem, így születtem én

No! Csak rávettem magam, hogy megírjam ezt a posztot, habár még magam sem tudom, hogy mit szeretnék, pontosabban, hogy mit kellene írnom. Meglepő, de amint szétfutott a hír, hogy megjelent az első regényem, egyre többen keresnek fel azzal, hogy segítsek nekik elindulni az íróvá válás rögös útján. Segítenék én szívesen, ha tudnék biztos receptet. De, mivel ilyen tudás még véletlenül sincs a tarsolyomban, ezért inkább leírom, hogy én személy szerint hogyan csinálom. Nem fogok olyan klisékkel kezdeni, hogy olvass sokat. Erről már azt hiszem írtam ezen a blogon (vagy valamelyik másik blogom egészen biztosan) és ezt egyébként is tudja mindenki. Nem járja, ha valaki többet ír, mint olvas. Legalábbis, szerintem. Úgy gondoltam, hangzatos „így csináld” helyett, inkább írok magamról. Kendőzetlenül, őszintén… Szóval, hadd szóljon! Mikor elkezdtem írni a Kavargó Rózsaszirmok című regényemet, még 19 éves kis újságírótanonc voltam a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Imá