Ugrás a fő tartalomra

A szív dala


Van úgy, hogy túlkésőn jövünk rá a hibáinkra. Azokra a hibákra, melyekkel azokat az embereket bántottuk, akiket a világon mindennél jobban szeretünk.
Kevés ilyen ember van körülöttünk, s ha egyet is elveszítünk, úgy érezzük össze dőlt a világ.

Mert ez így is van.

Manapság nem könnyű olyat találni, akivel minden passzol, akivel ha együtt vagyunk, minden a helyén van.
Az ilyen társ nagy kincs és a hatalmas megfelelési kényszer, a szeretett személy elvesztésétől való állandó félelem az, ami belehajszol bennünket, embereket a hibákba.

Hiszen szeretjük őt, minden áron meg akarjuk védelmezni, magunk mellett akarjuk tartani, s ha igazán szeretjük, akkor ezt nem önzőségből, éppen ellenkezőleg, szeretetből tesszük.
Mert van olyan, hogy érezzük, hogy szükség van ránk, hogy az ember, akit szeretünk nélkülünk magányos, hogy nem találja a helyét. Még akkor is tudjuk, ha ő fel sem ismeri.

És ez, ez az átkozott félelem taszít minket a gödör legmélyére, oda ahonnan nincs visszaút, ahol a kezeink bele-belevájnak a mocskos, sikamlós földbe, ami aztán kicsúszik a gyenge újak szorításából. Kapálózunk, próbálunk kimászni, de mindhiába. Végül feladjuk és összegörnyedve, magunkat megtagadva, az érzelmeinket levetkőzve gubbasztunk a feketeségben.

Csak egy mód van rá, hogy kijussunk ebből a mély, sötét és hideg gödörből. Szükségünk van a szeretett személy oltalmazó, segítő kezére, ami kirángat minket ebből a kilátástalan, pokolnak hitt világból.
S nincs az a szerelem, ami ha egyszer lángolt, ne tudna újra fellobbanni. Nincs az a harag, ami ne tudna elillanni és nincs az a távolság, ami ne tudna eltörpülni, ha egyszer szerettük egymást.

Az érzelmek nem múlnak el, ott kuporognak a szívünk mélyén, ott tevékenykednek halkan, észrevétlenül, a legnagyobb titokban, s várják, hogy újra táncra keljenek a tomboló tűz körül.
És ez az, az érzés, amiért érdemes élni. Az újrakezdésért, a megbocsátásért, a változásért. Hiszen ha szeretünk valakit, érte megváltozunk. Ezzel pedig csak magunknak cselekszünk jót. Ha változnunk kell, hát változunk. De ha ez az ára annak, hogy újra a mézédes csókokat érezzük az ajkunkon, ki mondaná azt, hogy badarság?

Azt mondják: „Hogy megtartsd a másikat, elveszíted önmagad”. Én úgy gondolom, elveszítjük azt a sablon figurát, akit a társadalom, a sok hamis barát, vagy akár a család készített belőlünk, s a szeretett személy oldalán végre kiteljesedünk, hogy úgy ragyogjunk, mint napsütésben a hótakaró.

És ha ez senkinek sem tetszik, ha senki nem fogadja el, csak az, az egyetlen ember, akiért tesszük akkor is megéri. Megéri, mert a szívünk csak az övé, és nem másnak, neki kell megfelelnünk.
Ameddig pedig megvan a kötelék, az egymástól való el nem szakadás, addig minden romba dőlt kapcsolat menthető.

És azt, hogy megéri-e senki sem tudja megmondani, én mégis úgy gondolom, ha egy csöndes, sötét éjszakán figyelünk a szívünkre, eldalolja nekünk, amit talán büszkeségből, vagy dacból soha be nem ismernénk. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

5 fantasy sorozat, amire rá kell függnöd

1. Shadowhunters 
Cassandra Clare Mortal Instruments címet viselő regénysorozatából több-kevesebb sikerrel film is készült, mely az első regényt, a City of Bones-t, avagy a Csontvárost hivatott feldolgozni. A csúfos bukás után egy ideig úgy tűnt, hogy le kell mondanunk arról, hogy viszontláthatjuk kedvenc árnyvadászainkat a képernyőn, a Freefrom (leánykori nevén abc family) csatorna jóvoltából azonban mégis csak találkozhatunk velük. A szereposztás teljesen új, és véleményem szerint sokkal jobb, mint a City of Bones-é volt, ráadásul a történet is kapott olyan kiegészítő elemeket, melyek a regényben nem voltak ugyan benne, de egy sorozatnál teljes mértékben megengedhetőek, ráadásul így sokkal látványosabbra és akció-dúsabbra sikeredhetnek a részek, és még a könyvek rajongóit is érhetik kisebb-nagyobb meglepetések. A Shadowhunters minden bizonnyal 2016 egyik legnagyobbat szóló sorozata lesz azok számára, akik képesek elfogadni, hogy a filmes változat mindig eltér egy picit (jelen esetbe…

5 lépés, hogy hogyan lépj túl az ex pasidon

Hogyan élik túl a szakítást a pasik? Talán egy estét rászánnak, hogy meggyászolják a volt kapcsolatukat, aztán emelt fővel továbblépnek. Újra eljárnak szórakozni a régi spanokkal, ismerkednek, csajoznak, élvezik a szabadságot. A legtöbb fiú így tesz. Legalábbis látszólag. Ezzel szemben mit csinálnak a nők? Vagy valami oltári marhaságot, ami általában egy éjszakás kalandba torkollik, csak, hogy egy falatnyi szeretetet kolduljanak bármi áron, vagy végig bőgik az éjszakákat és besavanyodott citromokként élik túl a napokat. Ezzel talán még nem is lenne olyan nagy probléma, egy ideig.  Mindenki máshogy gyászolja meg az elmúlt kapcsolatát, de a nők ezen felül magukkal rántják egész környezetüket a lelki pokolba. Úton-útfélen a szerelmi bajaikról beszélnek, újra és újra átolvassák a régi facebook-beszélgetéseket, fényképeket nézegetnek, nosztalgiáznak és csak mondják és mondják és mondják, ami a szívüket nyomja. Megállás nélkül folyik a mély-depresszió, non-stop. Ember legyen a talpán, aki …

Kendőzetlenül, őszintén... Így született a könyvem, így születtem én

No! Csak rávettem magam, hogy megírjam ezt a posztot, habár még magam sem tudom, hogy mit szeretnék, pontosabban, hogy mit kellene írnom. Meglepő, de amint szétfutott a hír, hogy megjelent az első regényem, egyre többen keresnek fel azzal, hogy segítsek nekik elindulni az íróvá válás rögös útján. Segítenék én szívesen, ha tudnék biztos receptet. De, mivel ilyen tudás még véletlenül sincs a tarsolyomban, ezért inkább leírom, hogy én személy szerint hogyan csinálom.
Nem fogok olyan klisékkel kezdeni, hogy olvass sokat. Erről már azt hiszem írtam ezen a blogon (vagy valamelyik másik blogom egészen biztosan) és ezt egyébként is tudja mindenki. Nem járja, ha valaki többet ír, mint olvas. Legalábbis, szerintem.
Úgy gondoltam, hangzatos „így csináld” helyett, inkább írok magamról. Kendőzetlenül, őszintén…
Szóval, hadd szóljon!
Mikor elkezdtem írni a Kavargó Rózsaszirmok című regényemet, még 19 éves kis újságírótanonc voltam a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Imádtam írni, és minden l…