FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2016. február 7., vasárnap

Álomnők és álompasik

Itt még nem a külső számított
A nők mindig szépek akartak lenni és mindig tetszeni akartak a másik nemnek, ez nem kérdés. Ugyanúgy a férfiak is szerették volna elnyerni szívük választottjának a kezét, s ezért mindent meg is tettek. Természetesen ezzel semmi probléma nincs. Még az állatvilágban is megjelenik ez a fajta ősi ösztön, a baj csupán ott kezdőik, hogy a 21. század teljesen kifordította önmagából a nemi szerepeket. A nőkből önbizalom-hiányos, anorexiás Barbie-babákat, a férfiakból szintén önbizalom-hiányos, izomkolosszusokat tenyésztettek ki, mert nyilván csak az lehet "jó nő", aki 90-60-90-es bombázó, és csak az lehet "jó pasi", akin több kocka van, mint a világ összes Rubik-kockáján együttvéve. 
Járjuk egy kicsit körül a témát. Korábban sokkal kevésbé mentek a külsőségekre az emberek, mint manapság. Természetesen mindenkinek megvolt a maga kis ideálja akkoriban is, de döntő többségben nem a külsőségek határozták meg, hogy kivel kötik össze az életüket. Olyan nagyon nem is tudtak volna ezek alapján választani, hiszen nem volt divat kipakolni mindent a kirakatba, az öltözködésnek megvoltak a szigorú szabályai, melyek jelezték a személy családi állapotát, társadalmi státuszát, hovatartozását. Ekkoriban még az emberek igényesek voltak arra, hogy a számukra megfelelő személyiségtípussal kerüljenek közelebbi kapcsolatba. Kit foglalkoztatott, hogy A kosaras, vagy D kosaras volt a leányka melltartója, vagy mennyire volt szálkás a legény? Hát, nem sok mindenkit. Ekkor még a személyiségen volt a hangsúly. Hogy tudjanak együtt beszélgetni, minőségi időt eltölteni, és természetesen a legfontosabb, hogy egy irányba tudjanak és akarjanak haladni. 
Őt miért lehet jobban szeretni...
Ekkoriban sem a nők, sem a férfiak nem voltak önbizalom-hiányosak, anorexiásak, vagy izomkolosszusok. Mert ekkor még magát az embert értékelték, a szellemet, nem pedig az anyagi testet. Az egyik lány arra lehetett büszke, hogy milyen gyönyörűen tud hímezni, a másik arra, hogy csengő hangon énekelt, a harmadik sütötte a legfinomabb kalácsot a faluba, a negyedik meg már az anyjából is táncolva jött ki. De ugyanezt elmondhatjuk a férfiakra is. Volt amelyik bármelyik lovat be tudja törni, másikuk meg olyan gyorsan vágta a fát, hogy kidolgozta a fél falut, és így tovább, és így tovább. Az emberek ekkor valódi értékeket kerestek és összepárosították saját elvárásaikkal. Mennyivel szebben is hangzik a "Jó asszony lesz ebből a Mariból, de ügyesen dagasztja a kenyeret", mint a "De jó segge van ennek a Marinak, de megdugnám". 
...mint Őt? 
Aztán telt múlt az idő és ezzel a fene nagy szabadsággal beköszöntött az örökös búskomorság időszaka is. Az az elvárásrendszer ugyanis, amit a társadalom támaszt a tagjaival szemben semmi másra sem jó, csak arra, hogy biztosítsa az örök boldogtalanságot. Mert soha nem lehetsz tökéletes. Mindig lesz valami, amiért lefújognak. Mert ez egy ilyen társadalom. "Jaj, fúj, nézd már Katikának milyen nagy úszógumija van. Hozzá nem nyúlnék". Az persze nem számít, hogy Katika mondjuk önkéntes segítő az ingyenkonyhán és minden szabadidejét ott tölti, nem mellesleg tökéletesen összeillenétek személyiségileg. Vagy "Úristen, láttad ennek a Pistának milyen vékonyak a karjai? Nem igaz nem bír elmenni kondiba". Azzal ugyebár meg senki sem törődik, hogy Pista genetikailag ilyen csontozatú, és ha megfeszül sem tud izmot növeszteni, nem mellékesen pedig 12 órában a számítógép előtt ül, mint programtervező informatikus, hogy a súlyosan rákbeteg édesanyját támogatni tudja anyagilag. Az sem számít, hogy Géza igazi családcentrikus ember, imádja a gyerekeket és az az igazi régimódi "férjnek való", mert hát Gézának nincs ecset haja, meg bokáig lógó ülepes nadrágja, hozzá megyek inkább Ferihez, aki igaz, hogy egy látens alkoholista, és néha napján olyan szájast lekever, hogy berepülök a sarokba, de legalább van neki nagy BMW-je, meg akkora izmai, hogy szétreccsen rajta az Armani ing. Mutogathatom a csajoknak, had irigykedjenek.
Mi a különbség a kettő közt?
És itt értünk el a probléma igazi gyökeréhez, hogy mi okozza ezt a mocskosul felszínes gondolkodást. Miért számít ennyire a külső megjelenés? Természetesen azért, mert dicsekedni akarunk másoknak. Mert annyira szánalmasak és önbizalom-hiányosak vagyunk, hogy úgy érezzük minket nem lehet saját magunk miatt szeretni. Itt van hát nekünk Józsi a BMW-vel, meg a szétdurranó izmokkal, na de a Józsi miatt mi most aztán lettünk valakik. Eddig senki nem foglalkozott velünk, de most aztán a középpontban vagyunk. Mi vagyunk az irigyelt nő. Az meg, hogy egy értelmes szót sem tudunk váltani egymással, kit érdekel. Ha tehetjük úgyis egyfolytában társaságban vagyunk, hogy büszkélkedjünk a szerzeményünkkel, meg inkább nem is maradnánk vele kettesben, mert akkor már el kellene kezdenünk kommunikálni, ami ugye nem nagyon menne. 
Persze ugyanilyen felszínesek a férfiak is. Legyen szép, legyen csinos, legyen vékony a dereka, legyen formás a feneke, izmos a combja, vékonyak a lábai, nagy a melle, dús a haja, hosszú a szempillája, közben persze legyen egy szakácsnő a konyhában, vadmacska az ágyban, takarítónő a házban, emellett társasági ember, akit büszkén mutogathatunk a haveroknak. A felállás ugyanaz, csak pepitában. Nem is cséplem vele újra a szót.  De komolyan, van az az elmeháborodott férfi, aki elhiszi, hogy mindez lehetséges? Ki az az idióta, aki ezt kitalálta és teletömte vele a pasik fejét? Egy átlagos nő sosem fogja tudni hozni ezeket az elvárásokat. Miért generálunk olyan igényeket, amire az adott nem képtelen? A női genetika egyébként sem arra van kitalálva, hogy vasággyal együtt negyven kiló legyen. Kell a széles csípő a szüléshez, kellenek a zsírraktárak, hogy a terhesség során legyen miből táplálkozni és fizikai védelmet is nyújt a magzatnak. Miért határozza meg az egy nő értékét, hogy 5-10 kilóval több, vagy kevesebb van rajta? Vagy az ember egyszerű hentesárú? Kilóban mérik? Meg centiben, mint a tapétacsíkot? Ugyan már. 
Miért baj, ha van pocak?
Azon kevés nők, akik olyan "szerencsés" genetikával rendelkeznek, hogy képesek megfelelni a mai szépségideálnak meg nyilvánvalóan tisztában is lesznek az adottságaikkal. Ergo tudják, hogy bárkivel bármit megtehetnek. Ilyenkor fognak azzal jönni a pasik, hogy "Minden nő kurva". De miért is? Mert nem látsz a szemedtől te szerencsétlen! Mert a legpirosabb almát választod, nem számít, ha rohad is belül, de legalább a külseje szép fényes, lehet vele dicsekedni a spanoknak. Közben meg elmégy a kicsit "csúnyább" almácskák mellett, akik olyan édesek, mint a méz. Igaz, ilyen hozzáállással arra sem vagy méltó, hogy megízleld őket, mert mindbe csak beleharapnál, aztán hagynád őket megrohadni.
Ugyanez szintén fordítva is megvan. A nő elvárja, hogy a férfi legyen gazdag, legyen lakás, kocsi, csecsebecsék, mi egy más. Ehhez nyilván jó sokat is kell dolgozni. Kérdem én, akkor mégis mikor menjen el a szerencsétlen kondiba? Este 8-kor? Ébredj már fel te hülye tyúk! Akkor meg azért sírnál, hogy sosem látod, nem szán rád elég időt. Tessék már elgondolkozni hölgyeim és uraim!
Végezetül pedig egy utolsó kérdés. Nem éreznéd jobban magadat egy olyan emberrel, akivel jókat tudsz enni és inni? Akivel élvezetes kettesben tölteni az időt? Akivel teljesen egy hullámhosszon tudtok lenni? Nem lenne jobb egy olyan személy partnerének lenne, aki teljesen meg van elégedve magával és jól érzi magát a bőrében, legyen 160 vagy 200 centi, 40 vagy 120 kiló? 
Valóban annyit számít ez a fránya kinézet? Valóban mindannyiónknak ugyanúgy kellene kinéznünk és szánalmas biorobotokként élnünk az életünket folyamatosan azon aggódva, hogy elég jó-e a kinézetünk a társadalom számára? Úgy gondolom, hogy nem. Egyetlen dolog van a világban, ami számít, mégpedig a boldogság. Hogy ne akarjunk senkinek megfelelni, csak magunknak. És senki, de senki kedvéért ne változtassunk a megjelenésünkön, ha mi ki vagyunk békülve a külsőnkkel. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése