Irományaim

Riport Pocsajról, ahol generációk élnek együtt, más-más érzésekkel szívükben, szebb jövőt és múltat álmodva maguknak.  Vegyes érzelmekkel fogtam neki a riportomhoz, amit Pocsajról készítek. A gondolatok kavarogtak a fejemben, hiszen immár 20 éve élek ebben a községben, így, biztos voltam benne, hogy nehéz feladat elé nézek, ugyanis nem szerettem volna elfogultan írni a helyről, ahol lakom. Egy részről látom és megélem azt az életet, ami ebben a parányi községben folyik, másrészről – főként a tanulmányaim miatt – egyre inkább kívülállóként tekintek magamra, hiszen fokozatosan hónapról hónapra szakadok el attól az életformától, amit gyerekkorom óta megszoktam. A szívem hevesen dobogott, mikor előbányásztam a zsebemből a telefonomat, hogy rögzítsem első interjúalanyom, Oláh Zsolt, pocsaji lakos véleményét, meglátásait, tapasztalatait. A szívem kalapálása egyre fokozódott. Nem amiatt, mert féltem és nem is azért, mert nem bíztam magamban, sokkal inkább vészesen igaznak és valósnak ...

Azt mondják, napjainkra ellustultak az emberek. Valóban igaz lenne ez a megállapítás? Igaz, a gépek sokat segítenek a mindennapi életben, de tényleg lustává váltunk volna, vagy csak egészen más dolgokra fordítunk energiát? Gondoljunk csak bele, a telefonunk (sokszor több is) folyton csörög. SMS-t kapunk, közben interneten valamelyik közösségi oldalon olvassuk az „üzenő fali" bejegyzésünket, miközben egy új lapon e-mailt írunk, a tálcán pedig villog az MSN, a Skype és kapjuk az üzenetet a barátainktól. Ehhez még hozzá jön a háttérzajként szóló tévé vagy rádió. Azaz, több az információ, mint amennyit képesek vagyunk befogadni és kezelni. Ide-oda kapkodunk, fél füllel a telefonon lógunk, miközben a facebook-profilunkon kommentáljuk a barátaink fotóit – még a végén megsértődik valamelyik, ha elmulasszuk ezt megtenni –　közben pedig próbálunk válaszolni a tömérdek mennyiségű üzenetre is, ami a másodperc tört része alatt beérkezik. E közben kétségbeesetten gépeljük a szakdolgozatunkat...

Varga József hobbi-fotós a fotográfia rejtelmeibe kalauzol el bennünket.  Ma már mindenki hódolhat a művészet eme válfajának, akár egy kisebb kategóriás fényképezőgéppel is. A fotózást a 20. század eleje óta tartják a hatodik művészeti ágnak, mégis azt mondhatjuk, hogy fénykorát napjainkban, a digitális korban éli.  Minek a hatására kezdtél el a fényképészettel foglalkozni? Mindig is lenyűgöztek a szép fotók, ahogy egy adott pillanatot megragad a fotós és ezt az érzést megpróbálja minél jobban átadni egy képen a szemlélőnek. Egyik barátomon keresztül ismerkedtem meg valakivel, aki pár éve komolyabban űzi ezt a hobbit és már több kiállítása is volt. Azt hiszem, igazán az ő művei láttán kezdett el jobban érdekelni ez a művészeti ág. Milyen régóta űzöd ezt a hobbit? Amióta van kamerás mobiltelefonom, azóta fotózgatom, mint ugyebár mindenki más. Egy szűk éve vásároltam egy "normális" gépet, amivel meg lehet örökíteni a sok bohóckodást, amit a haverokkal csinálunk. Körül...

Van egy ajándék, amit csak az ember birtokolhat. Egy érzés, ami ha megtalálsz, mindent átértékelsz.  A szerelem az élet értelme. Aki sosem volt szerelmes, nem tudja mit jelent igazán élni. Akinek nem volt soha beteljesült szerelme, nem tudja mi az élet. Mert mikor valaki szerelmes, minden más jelentéktelenné válik. Az igaz és viszonzott szerelem megóv a hibáktól, életcélokat ad, és megtanít arra, hogy egy másik embert boldoggá tegyél. És mi tudna nagyobb örömet okozni, mint látni a megcsillanó boldogságot annak a szemében, akiért mindent megadnál? Természetesen semmi. A szerelem – minden bizonnyal – azért adatott meg nekünk, emberi lényeknek, hogy boldoggá tegyünk valakit. S a szeretett személy boldogsága az élet értelmének mágikus kulcsa. És igen, a szóbeszéd igaz: egyszer, csak egyetlen egyszer vagyunk szerelmesek az életben. Ez a szerelem azonban nem rajtunk áll. Belebolondulhatunk száz, meg száz emberbe, de semmi sem fogható ahhoz, mikor két szív egy ütemre dobban, mikor az...

Sok ember nem hisz a csodákban: rohanó, technika uralta világunkban szinte kötelező reálisan látni az életet.  Kötelességünk mindent egy megmagyarázható, számokkal leírható képletként felfogni, ahol mindennek megvan a maga értelme és a maga szerepe. Igen, ez a 21. század. A túlzott tudás- és időhiány százada, amikor csak a reálisan körülírható dolgok foghatóak fel létezőnek. Ha mégis valami megmagyarázhatatlan, különös dolog történik, amit emberi ésszel nem tudunk felfogni, legyintünk és annyit mondunk: véletlen. De valóban az lenne? Puszta véletlen? A sors különös játéka? Véletlen, ha egy rákos beteg meggyógyul, miután az orvosok lemondtak róla? Véletlen, ha egy terembe betoppanva megpillantunk valakit, aki majd életünk párja lesz? Véletlen talán az, amikor valaki túlél egy balesetet? Vagy akár véletlen, hogy fennmaradt egy őskori lelet, egy hajóroncs, vagy egy piramis? Nem, ezek nem véletlenek. Ezeket nevezzük csodának. A kisgyermek még hisz a csodákban, lefekvés előtt a ...

Az élet egy körforgás. Mindennek van kezdete és vége...  Kint ülök a teraszon. A lágy éjjeli szellő kacéran meghajolt a lehulló falevelek előtt, hogy egy utolsó táncra invitálja őket, mielőtt örökre eltűnnének, helyt adva újonnan érkező társaiknak. A félig megkopasztott cseresznyefa félelmetesen tárja ki vaskos karjait az ég felé és rútul integet a felhőrétegen sejtelmesen áthaladó holdsugaraknak. A szél egyszer-egyszer felerősödik, bele túr a hajamba, időtlen kezével simogatja az arcomat, amíg utolsó keringőjét járja a falevél-néppel. A kedvenc, rózsaszín plédem mágikus palástként pihen a vállamon, némi meleget csempészve a hideg, őszi éjszakába. Csöndesen nézem a természet haláltusáját és közben arra gondolok, hogy ez a körforgás átjárja az egész életünket. Születünk, alkotunk és meghalunk. Ez, csupán csak ez az oka, hogy hiszem és vallom, hogy sosem szabad feladnunk és meghátrálnunk. Ha az élet végtelen volna, nem lenne elérhetetlen cél. Ha az élet végtelen volna... ha vég...

Az élet egy utazás. A célunkhoz vezető út változik csak, a vágyaink örökké ugyan azok maradnak. Az élet olyan, mint egy úthálózat. Vannak rövid és könnyen járható utak, és vannak kátyuk, megspékelve megannyi kereszteződéssel, hogy az életben való haladásunkat megnehezítsék.  Sosem tudhatjuk biztosan, hogy a számunkra legmegfelelőbb úton koptatjuk-e képzeletbeli cipőinket. Ha néha-néha olyan útra tévedünk, ami nincs rajta a térképen választanunk kell. Merre menjünk? Haladjunk tovább egyenesen, vagy forduljunk jobbra, esetleg balra? Ha nincs egy útitársunk, aki segít dönteni, könnyen  eltévedünk a milliónyi kis mellékutcácskában. Azonban, akár mennyi zsákutcát találunk is, és akár merre fordulunk a kereszteződéseknél úti célunk változatlan marad, csak a hozzá vezető út változik. Ha félünk, vagy úgy érezzük, eltévedtünk hajlamosak vagyunk visszafordulni és megrekedni a biztonságos, általunk jól ismert helyen. Egyfajta határvonalat húzunk, hogy addig haladhatunk, és továb...