A rendszerváltás után a magyar média a nyugati minta felé fordult. Megkezdődött a nagy nyugatosodás, csatlakoztunk a liberális áramlathoz, s az áhított szabadság megrészegítette az egyszerű polgárt. Nincs is ezen csodálni való. Elvégre a vasfüggöny keleti oldala majdhogynem hermetikusan el volt zárva a nyugati világtól. A frissen elnyert illúzió-szabadságban pedig mindenki azt kereste, hogy hogyan tud olyan világot teremteni magának, amiről a Nyugatot megjártak suttogtak. A tejfölösszájú magyar média, hogy erejét bebetonozza nem törte a fejét újításokon, inkább felszállt a nyugati médiabirodalom mocskos hajójára és szépen le copy-paste-elte a "kinti" műsortípusokat, majd kicsit a háziak szája ízéhez fűszerezve tálalta moslékját a nagyközönségének. Nem kellett sokat várni az évezredeken át regnáló társadalmi normák felbomlására, az új rendszer még az óvodás korba sem lépett bele, amikor megindult hazánk első valóság show-ja, a Big Brother, 2002. szeptember 1-én.
A munkás magyar prolit érdekelte a "bigbrádör", hiszen új volt, a korábbiaktól eltérő és filozófiájában tökéletesen szembe ment a nem is oly rég letűnt kor erkölcsével. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy kicsiket-nagyokat odavonzzon a fekete doboz elé. Az új egyébként is mindig érdekesebb, mint a megszokott dolgok, nem igaz?
Teltek az évek, s reality show-k tömkelege árasztotta el a nagy kereskedelmi tévék műsorkínálatát. S, míg legalább a kezdeti szériákban törekedtek a valóságos élet valamely módon történő megragadására, addig a mutálódott utódok már egy kifordított világot kezdtek el ábrázolni. Egy világot, melyet észrevétlenül rá akartak kényszeríteni az emberekre. Ennyi év távlatából már bátran állíthatom, hogy tökéletes munkát végeztek.
Emlékezzünk csak vissza. Míg hajdanán azért pironkodtunk, ha meglebbent egy-egy takaró, vagy elhangzott egy-egy sokatmondó sóhaj a késő esti különkiadásban, addig ma már főműsor időben kötelező jelleggel a meztelenkedésé, a dorbézolásé és a lazsálásé a főszerep. A fene nagy demokrácia felbomlasztotta a családokat, adósrabszolgasorba sodorta az embereket, anya-apa belegebed a munkába, a lurkók meg nyál-csorgatva bámulják a képernyőt és szívják magukba a minősíthetetlen magatartásmintákat.
Habár ezeket a produkciókat reality show-ként reklámozzák, nem gondolom, hogy ez lenne a magyar valóság. Vagy valóban ilyenek lennék mi magyarok? Erotikakiállítást megjárt, alig nagykorú lányok és pornófilmekben szereplő, beszédhibás, még az anyanyelvüket sem ismerő fiúk? Véleményem szerint a magyar társadalom életét nem a meztelenkedés, az állandó ivászat és az egymás haját cibálás, vagy trágárul ordibálás jellemezné. Legalábbis még, mert még itt van köztünk az a nemzedék, aminek a tagjai nem a tévé előtt szocializálódtak. Akikkel az édesanyjuk le tudott ülni tanulni, akiket még érdekelt a nagymamájuk meséje, akik ámulva nézték a nagypapát munka közben és akik az apjuk szavát szentként tisztelték. Mi vár azonban a felnövekvő generációra? Még belegondolni is szörnyű, ne is tegyük egyelőre.
A társadalmi romlás egyenesen aránylik a szériákban megjelenő erkölcsi fertő növekedésével. Az első show-ban a szereplőknek még meg kellett dolgozniuk az ételért és az italért. Maguk készítették az ételeiket, feladatokat oldottak meg azért, hogy kapjanak élelmiszereket, s ha elbuktak nem volt mit enni. Egy csoportként kellett dolgozzanak, mint egy törzsi társadalomban, félretéve az egymással szembeni esetleges unszimpátiájukat a közös cél elérése érdekében. Ezzel szemben napjaink produkciói olyan luxust biztosítanak az innen-onnan összeverbuvált embereknek, mintha elismert nemzetközi sztárok lennének, akik letettek már valamit az asztalra. Akárcsak az ókorban, cirkusz kell a népnek, amit szépen meg is jelenítenek a tévéképernyőkön. Csak a helyszín változott, a módszer ugyanaz. Az ember a fél falat kitakaró képernyőn tátott szájjal nézi a vonagló, fetrengő, káromkodó, egymást ütlegelő bohócokat. Az agysejtek ilyenkor fújnak visszavonulót és rituális öngyilkosság keretében véget vetnek haszontalan kis életüknek.
Ha valóban valóság show-t akarnának készíteni tudnék javasolni nagyon sok ötletet, hogy milyen témákat dolgozzanak fel. Valóság show például a keleti országrész kicsiny falvaiban a kisnyugdíjasok élete, akik az őket bekebelező cigány-tengerben próbálnak evickélni, amíg bele nem fulladnak. Vagy valóság show lehet megélni a közmunkás bérből úgy, hogy az ember fenntart egy albérletet, fizeti a számláit és netalántán olyan gallságra adja a fejét, hogy ki mer préselni magából egy kölyköt, hogy mégse haljon már ki ez a szerencsétlen nemzet, na. Meg már a szülők is húzzák a szájukat unoka után, inkább elmennek rokkantan a nyugdíj mellett gürizni, hogy a fiatalok boldogulni tudjanak. De egész nyugodtan készíthetnek valóság show-t, az otthonukat elhagyó, a kilátástalanság elől külföldre menekülő (amivel én egyébként nem értek egyet) magyarság helyzetéről is. Az is megérne egy misét, merem állítani.
Ez lenne ám az igazi reality show és még segítene is rávilágítani számos társadalmi problémára. De persze azt nem szabad, hát leomlana a cirkusz, aztán még valakit agyon találnának csapni a tartóoszlopok. Meg persze ez nem olyan élvezetes, nem olyan megbotránkoztató, mint a főműsor időben meztelenül, alkoholmámorban fetrengő emberek. Meg amúgy is, egész nap a saját nyomorunkat nézzük, a francnak sincs kedve még a tévében is azt látni viszont, nem igaz?
Azért én feltennék egy kérdést. Mi ugye Magyarországon (Abszurdisztánban) élünk. Akkor mégis hol maradnak ezekből a produkciókból a magyar értékek? Vagy már a moslékot sem főzzük a magyar szája ízéhez igazítva? Egy magyar valóság show-t nem angol, vagy amerikai mintára kell létrehozni, hiszen mi magyarok vagyunk. De persze a miértekre itt is könnyen megkaphatjuk a választ.
Sajnos napjainkban a magyarságtudatot, a magyar nemzeti érzést igyekeznek háttérbe szorítani, mintha valamiféle szégyenteljes dolog lenne. Próbálják elfeledtetni velünk, hogy kik voltunk és honnan jöttünk. Nem hallunk nagy íróinkról, költőinkről, akik magyar ajkúak voltak, s akik sajnos csak külföldön lehettek elismert művészek. Lényegében a produkciókban szereplő emberek között is egyre kevesebb a magyar. Találkozhattunk már "ausztrál szűzlánnyal", "latin bikával", "görög istennel", cigánnyal és ki tudja még miféle népségekkel a különféle szériák során. Csak a magyarságát felvállaló és megvalló emberrel nem.
Pedig egyre inkább szükség lenne ilyen személyek szerepeltetésére is a képernyőn és nem csak a Duna tévén felbukkanó pár néprajzi (egyébként hibátlan) műsorban kellene ezeknek a fontos személyiségeknek megjelenniük. Habár, talán jobb is így. Legalább nem darálja be őket a liberális média. Örvendetes azért, hogy ennyi év megfeszített munkája sem hozott teljes eredményt a társadalmi agymosásban. Egyre többen ébrednek fel, egyre többen fordulnak vissza a gyökerekhez. Az uralkodó elit a saját farkába harapott az erőltetett elnyomással. Ezek, a főként középkorú emberek, akik már a szocializmus lazább éveiben, a Kádár-korszakban szocializálódtak, kezdik kinyitni a szemüket. Ők már és még viszonylag egészséges közegben váltak felnőttekké. Az idősebb korosztály nem tudja lemosni magáról a marxista filozófiában való neveltetést, a fiatal generáció meg kiakasztott gégével nyeli a liberalizmust.
Ezért nem meglepő, hogy az elsők között a 40-es korosztály vakarta ki a csipát a szeméből. Őket követik a rendszerváltás gyermekei, meg a korai 90-es évek kölykei, akik még nem kapták felturbózott dózisban a nyugati szennyet. Most ezeknek az embereknek a feladata, hogy felnyissák az utódok szemét. Túl gyorsan globalizálódik a világ, a népek közötti határok elmosódnak, a kulturális különbségek lassan eltűnnek. Ez már 2012-ben igaz volt, mikor először feldolgoztam ezt a témát, de 2016-ra már kétség sem fér irományom igazságtartalmához. Muszáj megőriznünk nemzetünk kincseit, és erre kell nevelni azt a kevéske magyar gyermeket is, aki ebben a gyönyörű kis hazában látja meg a napvilágot. Ha nem így teszünk, nem leszünk mások, mint Amerikát majmoló, luxusélet után sóvárgó, nigga zene hallgató agymosott robotok.
Ha ezekre a problémákra nem figyelünk most, amikor talán még van esélyünk helyrebillenteni a dolgokat, akkor elvesztünk. Elvesztünk, hiszen ezeken a műsorokon felnövő, képernyő előtt szocializálódó, szennyet magukba szívó gyerekek olyan felnőttekké válnak, akiknek nincs egy önálló gondolata sem. Nincsenek kulturális igényeik, nem vágynak az irodalomra, a magasabb tudás megszerzésére. Még a saját múltjukkal sincsenek tisztában. Megragadtak egy abnormális, értéktelen szinten, ahol röhögnek a szexuális utalásokon, mert az milyen vicces, aztán kalap, kabát, meg mintás zokni. Ne legyenek illúzióink, ez nem véletlenül történik. Okos és gazdag emberek ezt nagyon jól kitervelték (HADNEMONDJAMKIHOGYKIK). A kérdés, hogy a kezükre játszunk-e azzal, hogy hozzásegítjük őket a céljaik eléréséhez.
Szerencsére nem mindenki vesz részt a globális Monopoly-ban. Vannak olyan kisgyermekek, akiket nem fertőz meg ez a világ. Akiknek a szülei minden nehézség ellenére résen vannak. Akik szánnak időt a nevelésre, az értékek átadására az ellenállásra. Ezekből a gyermekekből lesznek a különcök, a kirekesztettek. Akiken lehet nevetni, akiket lehet piszkálni. Akiket megbélyegeznek különböző jelzőkkel, mert nem tudnak hozzászólni, hogy X celebritás a legutóbbi műsorban milyen alsóneműben táncolt bekatizva, vagy Y nevezetű celeb-úr hány doboz sört volt képes legurítani a torkán egy kiszavazó show alatt anélkül, hogy telibe hányta volna szerencsétlen operatőrt, aki már attól agysorvadást kapott, hogy rögzítette a marhaságokat. A vágóról ne is beszéljünk, ő disszidált Észak-Koreába.
A leégetett, akaratuktól megfosztott kiesettek pedig villámsebesen tűnnek el a média feneketlen mocsarában. Akiről tegnap még beszéltek, holnap már csak egy-egy elfeledett újságcikkben fog tovább élni, valahol a szemeteskuka alján. A lefutott, kiselejtezett celebecskék pedig összetörten, megalázva próbálnak majd evickélni valahová, hogy újra megérezzék az ismertség varázsát, a meggyet a fagyi kehely tetején. de ketyeg az óra. Unalmas, lefutott bazári majmokra már nem lesz szükség, ha lesznek olyan emberek, akik még jobban megalázzák magukat öt percnyi hírnévért és egy lakásért, aminek a rezsijét nem is lesznek képesek később kifizetni.
Ez a szomorú igazság, s mi itt tarunk Magyarországon 2016 elején.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése