Amit nem mondtak el nekünk...

Azt mondják, aki keres az talál. Ó igen, az álláskeresés bizony egy misztikus dolog. Épp olyan, mint autóval ködben járni: Ijesztő. Az ember nem tudja mire számíthat a következő kanyarnál, arról pedig végképp fogalma sincs, hogy merre is érdemes fordulni, hogy kijusson a homályból. Említettem már, hogy mindezek mellett még a háta közepére is kívánja az egészet és csak arra tud gondolni, hogy szálljon már fel a köd, vagy legalább ő hagyhassa a háta mögött a kiszolgáltatott, félelmekkel teli helyzetet? Na, valami ilyesmivel tudnám jellemezni azt az álláskeresési fertőt, ami ma Magyarországon - valljuk be, szinte már az egész nyugati világban - uralkodik. 

Az éppen felnőtté avanzsálódó taknyos diák még megrendíthetetlen, szertefoszthatatlan álmokkal lép be a továbbtanulás mézes-mázas kapuján. Szeme előtt ragyog, hogy "ő majd megmutatja", "belőle lesz valaki". Erőt és energiát - ekkor ugyanis még van - nem sajnálva küzd, halad előre. Csoportelső lesz, vagy a tanárok kedvence. Mások diákmunkára szegődnek és büszkén hangoztatják, hogy ők bizony már a szakmájukban dolgoznak- vagy legalább dolgoznak valamit. Pici pénz, sok munka, de hosszútávon kifizetődő. Valóban? 

Akik diákokat dolgoztatnak pofátlanul alacsony bérért magasról tesznek a valós szakmai tudás átadására. Legtöbbször rabszolgamunkát végeztetnek a fiatalokkal, mert őket lehet dolgoztatni 600 forint bruttóért, a diák meg amúgy se tud mást kezdeni, ha pénzre van szüksége. De nézzük a jó oldalát, a diákot legalább felveszik. 

Na, de mi van a friss diplomásokkal? A nagy büdös semmi. Az államvizsga után, a sikertől megrészegült fiatal enyhe önteltséggel sétál be a munkaügyibe, vagy kezdi szétküldözgetni az önéletrajzát az internetet. Eltelik egy hét, két hét, három. Ekkor még nem érzi magát frusztráltnak. Még dolgozik benne a lelkesedés, a tenni akarás utáni vágy, még megvan az "ő majd megmutatja" és a "belőle lesz valaki" érzés. Még igazából örül is neki, hogy nem hívták fel sehonnan. Legalább utoljára kibulizhatja magát a nyáron, mielőtt beindul a nagybetűs élet. Aha... 

Aztán eltelik a nyár, az idő őszbe fordul és a hulló levelekkel nagy egyetértésben szállingózik el az ember önbizalma és önmagába vetett hite. Vagy a hite, úgy en bloc. Ekkor már nem csak a szakmájában keres az egykor nagyra törő álmokat dédelgető emberke. Előáll a "szódával elmegy" helyzet, mikor is a szerencsétlen nyugtázza magában, hogy az egyetemen, főiskolán rossebet sem tanítottak meg neki az életről, gyakorlatról ne is beszéljünk, de a pénz viszont kell, így lehet menni call-centerbe, vagy ilyen-olyan gyors éttermekbe. Ja, hogy oda sem. A pár év múlva majd hasonló cipőben szenvedő Pistike még boldogan sütögeti a szalmakrumplit 600 forint bruttóért. 

Ha netalántán össze is jön egy-két interjú, hamar realizálódik a szerencsétlen fráter előtt, hogy bizony a nagy öregek még mindig játékban vannak, s mivel szűkül a piac egyre több negyvenes szorul rá, hogy új munkahely után nézzen. Ők már nem akarnak szülni, általában túl vannak már egy váláson, a kölykök kirepültek, gyakorlat és megszerzett tudás pedig mint Balatonban a hal, valamikor a 19. század tájékán. Ideális jelöltek. Ha kis mafla pályakezdőnk valami isteni csoda folytán - pályakezdőknek járó támogatás (khm) - mégiscsak felvételre kerül, hamar rájön, hogy hiába fityeg ott a kemény-fedelesben, hogy ő bizony tanárnő, mérnök, pszichológus, vagy akármi más, egykettőre beletörik a bicskája a kemény munka árán megszerzett szakmájába. Hogy mi ennek az oka? A gyakorlat hiánya, kérem szépen. Magyarországon ugyanis van egy olyan több száz éve berögzült szokás az oktatásban, hogy tömjük tele a diák fejét mindenféle "bemagolandóval",  hogy meglegyen a "lexikális tudás" mert az valami okból kifolyólag fontos. Aztán kérdezzük vissza szóról szóra - mintha annak értelme lenne - és ha elég kemény volt a hátsófele az illetőnek szépen vissza is fogja azt bégetni nekünk. Persze a kreativitással, a problémamegoldó készség fejlesztésével, és úgy nagy általánosságban semmi olyannal nem foglalkoznak, amit a munkáltatók elvárnak. Olyan, mintha az iskola az angol nyelvvizsgára készítené fel az embert úgy, hogy közben németet tanít. Naná, hogy munka sehol. 

Aztán telnek a hónapok. Az egykori lelkesedés már egyenlő a pénztárcában található százasok számával. Már minden mindegy. Az ember ilyenkor már nem akar oknyomozó újságíró lenni, feladja az álmát, hogy hidakat tervezzen, vagy megmentse a környezetet. Vonakodva bár, de jelentkezik olyan állásokra is, melyeket eddig az ő szintjéhez képest "alávalónak" tartott. Eladóra, konyhai kisegítőre, gyári munkásra elviekben mindig szükség van, nem igaz? De mennyire, hogy nem. 

Először is, aki életéből legalább 15 évet azzal töltött, hogy megszerezze az elvárt "lexikális tudást" soha a búbánatos fenében nem lesz alkalmas ilyen munkakörök betöltésére. Először is, mert fizikailag képtelen lesz rá. Lassú, ügyetlen, a kétkezi munkára alkalmatlan. Ciki, nem ciki, így van. Másodsorban, igazából utálja az egészet. Megalázva, álma-fosztottnak érzi magát és tele van a hócipője az egész élettel. Átkozza magát, hogy bár ne tanult volna tovább, bár ne vágyott volna több lenni, bár érte volna be kevesebbel. Akkor nem is vágyna most sem többre. Talán boldogabb lenne. Még az sem tudja feloldani a feszültségét, ha a kollégáival lehet. Kinézik-lenézik egymást, nem találják a közös hangot. Ha ugyan felveszik az embert egy ilyen állásra, mert ilyenkor pedig kibújik a kifejezéstárból a "túlképzett" szavacskánk. 

Kész, vége, head-shot. Az ember legszívesebben feladná, mégsem teheti. De, akkor hogyan tovább? Sajnos ezt én megmondani nem tudom, még én is a ködben járok...