Irományaim

Az ember azt gondolná, a magány csak egy múló állapot. Hogy csak éppen addig tart, amíg meggyászoljuk a számunkra kedvesek elvesztését, aztán úgy, hogy észre sem vesszük, egyszer csak kitárul megtört lelkünk előtt a világ kapujának cifra keretbe foglalt ajtaja, s beléphetünk a boldogság mezejére. Balga, aki ezt hiszi. A magányosság nem állapot, nem egy fennálló helyzet. A magányosság tulajdonság. Olyan tulajdonság, melyet valamilyen feljebb való hatalom osztott ki ránk, még születésünk előtt, ki tudja miért. A magányosság nem véges, nincsenek határai. A magányosság csak van. Azok, akik erre a sorsra, erre a gyalázatos életre ítéltettek mindig egyedül vannak. Lehetnek tömegben, lehetnek száz meg száz baráttal körbevéve. A magányos ember örökké hordozza átkát. De van egy kulcs, egy kiskapu, egy vékonyka hajszál, melyet megtalálva képesek levetni fekete magány-talárjukat. Hogy mi ez a kulcs? Mi ez a hatalmas erő, mely megtöri a legádázabb átkot, mely leveszi az ember válláról a születések

Van úgy, hogy túlkésőn jövünk rá a hibáinkra. Azokra a hibákra, melyekkel azokat az embereket bántottuk, akiket a világon mindennél jobban szeretünk. Kevés ilyen ember van körülöttünk, s ha egyet is elveszítünk, úgy érezzük össze dőlt a világ. Mert ez így is van. Manapság nem könnyű olyat találni, akivel minden passzol, akivel ha együtt vagyunk, minden a helyén van. Az ilyen társ nagy kincs és a hatalmas megfelelési kényszer, a szeretett személy elvesztésétől való állandó félelem az, ami belehajszol bennünket, embereket a hibákba. Hiszen szeretjük őt, minden áron meg akarjuk védelmezni, magunk mellett akarjuk tartani, s ha igazán szeretjük, akkor ezt nem önzőségből, éppen ellenkezőleg, szeretetből tesszük. Mert van olyan, hogy érezzük, hogy szükség van ránk, hogy az ember, akit szeretünk nélkülünk magányos, hogy nem találja a helyét. Még akkor is tudjuk, ha ő fel sem ismeri. És ez, ez az átkozott félelem taszít minket a gödör legmélyére, oda ahonnan nincs visszaút, ahol a kezeink

Arra kerestük a választ, hogy vajon mit gondolnak a debreceniek városuk környezetéről.  Amint meglátták, hogy kamerával, mikrofonnal közeledünk feléjük, valahogy mindenki megszaporázta a lépteit, vagy a mobiljukat kezdték nyomogatni, esetleg kitartóan figyelték a főiskola előtti munkálatokat. Mégis sikerült pár embert megszólaltatnunk. A Kossuth-téren beszélgettünk idősebbekkel, fiatalokkal egyaránt. Kérdezgettük őket a szelektív hulladékgyűjtésről, a város tisztaságáról, és kértük őket, fogalmazzák meg, mit tennének, tesznek a tisztább környezetért.  Egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy kevés szelektív kukát látnak Debrecenben, azokat is csak a nagyobb, forgalmasabb helyeken. S míg egy kisebb városban, faluban fokozottan ügyelnek a tisztaságra, addig a cívis- város egy-egy péntek vagy szombat esti buli után úgy fest, mintha valamiféle hadsereg vonult volna át rajta. Cigarettacsikkek a kukák körül, eldobált üvegek és zacskók az egyik szórakozóhelytől a másikig.  Az interjúalanyok

Mint egy délceg óriás, úgy magasodik a Magura-hegy a lábánál pihenő álmos városka, Szilágysomlyó felé.  Az egykori magyar település Erdélyben, a Kraszna folyó ölelésében terül el. Mikor először jártam Szilágysomlyón: a béke, a szeretet és a magyarságtudat otthonaként ismertem meg. Családommal bebarangoltuk a szűk, kanyargós utcácskákkal átszőtt városkát, míg végül megtaláltuk a szívében fekvő csodálatos parkot. A tér közepén, mintha egyfajta katedra lenne, magasodik egy kőtömbökből kimunkált filagória, körülötte macskakőből kirakott, kedves kis járda kígyózik, melyet a szivárvány színeiben pompázó virágok szegélyeznek. A parktól pár lépésnyire ortodox templom vet árnyékot a virágrengetegre.  A templomba belépve nyugalom lett úrrá rajtunk, mégis a díszes falakat kémlelve erősödött bennünk egy félelemhez hasonlatos érzés is. Református családhoz híven nem vagyunk hozzá szokva a markánsan faragott berendezési tárgyakhoz, vagy a bibliai eseményeket ábrázoló falfestményekhez. Szokatlan

Ha meghalljuk azt a szót, hogy Mikulás mindannyian egy pocakos, fehér szakállas idős úrra gondolunk, aki piros ruhájában bemászik a kéményeken, vagy ajándékokat rejt a kiscipőkbe, ablakpárkányokra. Rengeteg dalt, mondókát írtunk már ehhez a titokzatos, rénszarvas szánon repülő bácsikához, ugyan akkor azt kevesen tudjuk, hogy honnan is ered a Mikulás hagyománya. A legenda úgy tartja, hogy élt egyszer egy szegény ember, akinek volt három lánya. Hozomány hiányában azonban nem tudta őket férjhez adni, így a lányokra az a sors várt, hogy hajadonok maradnak. Miklós, myrai püspök, aki a 3. században élt elhatározta, hogy segít rajtuk, de szerénységből ezt névtelenül tette. Mikor leszállt az éj egy-egy arannyal teli erszényt tett a szegény ember ablakába, így az férjhez tudta adni a lányait. Emellett nevéhez fűződik a tengeri vihar lecsendesítése, mely mai napig ismerős tengerész körökben. Úgy tartják, hogy Szent Miklós kimentett két fuldokló hajóst a vízből, ezért a viharba keveredett tenge

A szerelem olyan, mint a tűzijáték. Hirtelen, robbanásszerűen jön, egy percig beragyog mindent, tündöklő fényével, majd gyorsan, észrevétlenül kihuny, s örökre elég. Különös, hogy milyen sebességgel képesek elmúlni az érzelmek, s az is, hogy az a személy, aki egyik percben a legnagyobb boldogságot jelenti, a következőben már maga a kínzó fájdalom. Ilyenkor a hiány és az üresség borzalmasabb minden más érzésnél. Kegyetlenül romba dönt, leigáz, uralma alá hajt. Mint katapult a várfalat úgy bombázza szívünket minden egyes elfelejtett szó, minden múltba veszett érintés, minden illat, ami az egykori kedves ruháiból menekülve meg-megkísérti orrunkat. S az a különös, hogy ilyenkor az ember akkor is egyedül van, ha tömegek veszik körül. A lélek valahol, odabent összekuporodva, meggyötörve, sokszor kifacsarva üldögél egy sötét sarokban, s próbálja összehegeszteni parányi testét. A magányosság és az önsajnálat még csak-csak enyhülhet az idővel, de a maszk, ami mögé kénytelenek vagyunk elrejtőzn

Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer egy selytelmes tündér. Fantázia ország mélyén lakott, annak is a legtávolabbi pontján. Parányi kis lény volt, aprócska szárnya ködből, aranyszín haja csillagfényből készült. Csöndes és kiszámíthatatlan kis lányka hírében állt. Ritkán jött, ha hívták, de mindig ott volt mikor az ember nem számított rá. Egész életében rendíthetetlenül hordta az ihletet tulipánból készült batyújában. Éjszakánként, az álmokon át surrant át az emberek világába, hogy becsempéssze portékáját az arra fogékonyak tudatalattijába. Nem ment ám mindenkihez, csak ahhoz, aki kiérdemelte. Amilyen aprócska volt, olyan nagy ajndékot hordozott a tulipán batyúban. Manapság hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, milyen fontos is ez a tündérke. Gyakran másolunk, vagy átírunk dolgokat, ahelyett, hogy felhasználnánk a parányi tündér ajndékát. Ezzel talán örökre elriasztjuk magunktól ezt a félénk kis lényt. Nekünk, akik próbálkozunk az írás csodálatos művészetével elengedhetetlen, hogy

A szerelem az élet értelme. Aki sosem volt szerelmes, nem tudja mit jelent igazán élni. Akinek nem volt soha beteljesült szerelme, nem tudja mi az élet. Mert mikor valaki szerelmes, minden más jelentéktelenné válik. Az igaz és viszonzott szerelem megóv a hibáktól, életcélokkal lát el, és megtanít arra, hogy egy másik embert boldoggá tegyél. És mi tudna nagyobb örömet okozni, mint látni a megcsillanó bold ogságot annak a szemében, akiért mindent megadnál? Természetesen semmi.  A szerelem - minden bizonnyal - azért adatott meg nekünk, emberi lényeknek, hogy boldoggá tegyünk valakit. S a szeretett személy boldogsága az élet értelmének mágikus kulcsa. És igen, a szóbeszéd igaz. Egyszer, csak egyetlen egyszer vagyunk szerelmesek az életben. Ez a szerelem azonban nem rajtunk áll. Belezúghatunk száz, meg száz emberbe, de semmi sem fogható ahhoz, mikor két szív egy ütemre dobban, mikor az ember megtalálja a hiányzó felét.  Rengetegszer hihetjük, hogy szerelmesek vagyunk, de ha igazán ére

Egyre többször hallani riasztó adatokat a bukások számáról, a magyar oktatás színvonalának csökkenéséről és egyéb aggodalomra okot adó tényezőkről. De vajon mi lehet a valódi oka a gyengülő eredményeknek és a bukásoknak? Pellei Zsolttal beszélgettem, aki sajnos szeptembertől újra kezdi a középiskola első osztályát. Hova jársz iskolába? A Diószegi Sámuel Közép- és Szakképző iskola diákja vagyok. Még csak első évfolyamos voltál, ha jól tudom. Az általános iskola gyengébb követelményei az új közeg vagy a másfajta tanítási módszer is előidézhette, hogy nem feleltél meg a követelményeknek. Te hogyan gondolod, mi vezetett a bukáshoz? Így, utólag egyszerűen meg tudom magyarázni. Sem az általános, sem a középiskola során nem tanultam annyit, amennyire szükségem lett volna. És szomorú, de be kell vallanom, hogy a pótvizsgára sem készültem megfelelően. Nem azt mondom, hogy nem tanultam, hanem azt, hogy nem hatékony módszereket alkalmaztam. Néha úgy érzem, semmi sem marad meg a fejemben, vagy

Manapság egyre nehezebb elhelyezkedni a munkaerőpiacon egy pályakezdő fiatalnak. A munkaadók általában a tapasztalt munkaerőt keresik, de hogyan is jutna tapasztalathoz egy olyan, frissen végzett egyén, akit sehová sem vesznek fel dolgozni. Interjúalanyom Kontor Ingrid Hanna, aki már régóta keres állást, eredménytelenül. Mikor és hol végeztél a tanulmányaiddal? Az Irinyi János Gimnázium Szakközép- és Szakiskolába jártam, 2009-ben érettségiztem. Mióta vagy tartósan álláskereső? Körülbelül egy éve keresek már állást. Hogyan tudod fenntartani magad így, hogy több mint egy éve nincs jövedelmed? Szerencsésnek mondhatom magam. A barátommal élek, és neki van munkahelye, így ha szűkösen is, de meg tudunk élni. Emellett a szüleim is segítenek, ha tudnak. Milyen jellegű munkákat kerestél? Folyamatosan keresek munkát, mindenfélét. Nem nagyon számít, hogy milyen jellegű a munka csak fizessenek érte. Eddig milyen visszajelzéseket kaptál? Eddig nem sok sikerrel jártam munkakeresés terén.

Mindenkinek szüksége van egy hobbira, ahol kiteljesedhet, amit művelve megfeledkezhet a gondokról. Ez szinte elengedhetetlen része az emberi életnek, hiszen mindannyian mások vagyunk, így más-más elfoglaltságra van szükségünk ahhoz, hogy megéljük önmagunkat. Interjúalanyom Oláh Erika, aki évek óta hobbi-szerűen táncol, vele beszélgettem. Hány éve ejtett rabul a tánc szeretete? Még belegondolni is furcsa, de idén lesz 10 éve, hogy táncolok. Milyen stílust táncolsz? Főként hip-hopot, de vannak benne más elemek is. Miért kezdtél el táncolni? Vicces, de kicsi koromban láttam a tévében táncosokat és akkor nagyon megtetszett az egész, ezért addig rágtam anyukám fülét, amíg be nem íratott egy táncstúdióba. Azt mondtad 10 éve táncolsz, akkor lehettél olyan négy-öt éves. Mostanra biztosan körvonalazódott már benned, hogy mit jelent neked a tánc. Közhelyesen fog hangzani, de ha táncolok szabad lehetek. Ilyenkor megszűnik minden, csak én vagyok és a zene. Tökéletes harmónia. Ilyenkor adom

A diploma megszerzése még független diákként is nehéz. Édesanyaként és dolgozó nőként azonban sokkal több akadály van, amit az embernek át kell tudni hidalnia. Egy olyan hölgy volt az interjúalanyom, aki család mellett sikeresen, kiváló eredménnyel végezte el a főiskolát, és szerezte meg diplomáját. Milyen okból kifolyólag kezdted el a főiskolát? Szerettem volna a középszintű végzettségemet felső szintre emelni, valamint a munkahelyem a munkahelyem is megkívánta a felsőfokú végzettséget. Hol- és milyen szakon diplomáztál? A Nyíregyházi Főiskolán szereztem oklevelet. Andragógus végzettségem van, azon belül személyügyi szervező vagyok. Hogyan ítéled meg a manapság egyre népszerűbb nézetet, miszerint „előbb szakma, munkahely, aztán család mellett ráér diplomázni”? Ezt csak bizonyos esetekben tartom helyes megoldásnak, mivel a munkát, a családot és a tanulást összeegyeztetni nagyon nehéz feladat, még levelező képzésben is. Ezért én úgy gondolom, hogy először a karrierüket kell megala

Mindig van olyan időszak az ember életében, amikor elbizonytalanodik addigi munkája, tanulmányai miatt. Európai Uniós tagországként a magyar munkavállalók számára is megnyílt a piac, hogy külföldön végezzenek munkát. A magas kereset, a csábítóan szép és fejlett országok sokszor megrészegítik a felsőoktatásban tanuló diákokat. Ilyenkor jön a dilemma: menjek, vagy maradjak. Igaz, egy diploma sok munkához elengedhetetlen, egyfajta egzisztencia és jól mutat az önéletrajzban, ugyan akkor sokszor vajmi keveset érünk egy magyar diplomával a kezünkben. Kétség sem fér ahhoz, hogy a magyar oktatás színvonala magasnak mondható, hiszen mind közép-, mind a felsőoktatásban rengeteg ismeretanyagot sajátíthatunk el, jóval többet, mint jó pár külföldi egyetemen, középiskolában. Ugyan akkor ott a kérdés: Vajon szükségünk van mindenre, amit megtanulunk? Jó pár külföldön tanuló és dolgozó ismerősöm van, akikkel sokat beszélgettem, így könnyű szerrel összevetettem a magyar és a külföldi lehetőségeket. Szom

Az emberek valahogy mindig megrettennek, ha addig ismeretlen, nem átélt helyzettel találják szembe magukat. A legtöbb ember ilyenkor legszívesebben visszafordulna a jól megszokott dolgok felé, hogy ne is kelljen megbirkóznia az elé gördülő akadályokkal. Igen, valamilyen szinten, mélyen legbelül minden emberben benne van a gyávaság. Ezt a gyávaságot akkor és csak akkor képes legyőzni, ha van valami ösztönzés, ami motiválja, ami hajtja és hajtja, hogy bármi áron, az ismeretlenen átgázolva elérje a célját. A szerelem ilyen ösztönzés... 

Az út mentén öreg akácok ordítják keserű dalukat, mikor a jeges szél megérinti elgémberedett ágaikat. Nyúzza, kínozza őket ez a jég-fuvallat, s behódolásra kényszeríti új játékszereit. Az egykor dús bokrok ruhájukat vesztve, meztelenül dideregnek az akácfák lábainál. Oltalomért esedeznek az eszét vesztve tomboló szélnek. Az azonban nem kegyelmez nekik, jeges ujjaival szétszaggatja a védtelen bokrokat, mintha ellenségeit próbálná móresre tanítani ezzel. A mező is retteg, ahogy átrohan rajta a jégruhában táncoló forgatag, siratót dúdolva a felhőtakaró alól kimerészkedő holdnak. A csillagok már menekülnek, fényüket ügyesen elrejtik, hogy ne hagyjanak maguk után nyomot, magányos sötétségre kényszerítve ezzel az ok nélkül vezekelő természetet. A nagy, szürke takaró hangtalanul repedezik, hogy rövidesen rázúdítsa fehér könnyeit az alant elterülő világra. A fűszálak dideregve bújnak össze, s várják a feléjük száguldó halált. Nem dacolnak, nem védekeznek, elfogadják a sorsukat. A megkínzott, e

Megüthetsz valakit, elveheted, ami kedves neki, kirabolhatod, mégis a legnagyobb fájdalmat a szavakkal elkövetett erőszak okozza.   Sokszor nem gondolunk bele, hogy mit ejtünk ki a szánkon. Megfogalmazunk egy véleményt, vagy hirtelen felindulásból, esetleg tévedésből rákiabálunk ezt-azt a másikra, s mit sem törődve azzal, hogy mi lesz később, tovább állunk.  Ilyenkor fel sem fogjuk, milyen lelki sebet okozunk meggondolatlan szavainkkal egy embertársunknak. Hiszen a lelki seb olyan, mint mikor megvágjuk az ujjunkat. A vérzés idővel eláll, a seb beheged, de a sebhely örökre megmarad, egy emberöltőnyire megpecsételve az életet.  A szavak éles kések, melyek olyan mélyen hatolnak a lelkünkbe, hogy onnan lehetetlen tökéletesen, hegesedés nélkül eltávolítani, kitörölni azokat.  A szavak ugyanakkor erős buzogányok is, melyek, ha megfelelően célzunk, egy életre megnyomoríthatják a bántalmazás elszenvedőjét.  A szó tehát veszélyes fegyver. Nem mindegy hogyan használjuk. Ezért fontos, hogy mielőt

Nincs annál szebb pillanat, mint amikor rácsodálkozunk a természet varázserejére.  Az alkonyat gyönyörű szakasza a napnak. Még ilyenkor, őszi időkben is élvezetes kiülni a szabadba, és csöndben figyelni a lemenő nap fényében ringatózó faleveleket. Hallgatni a földet érő dió koppanását a hűs talajon, vagy a bogarak játékát az elmúlás színeiben tündőklő avartakaró alatt. Jóleső érzés érezni a szél hűvös simogatását, és figyelni az unottan tovaúszó bárárnyfelhőkét. Ez az a napszak, amikor a nappal és az éjszaka egy elnyújtott pillanatra megérinthetik egymást úgy, mint az egymástól eltiltott szerelmesek. Csak egy röpke pillanat, mégis mennyi csoda játszódik le ebben a pár percben. Megigéző nézni, ahogy a munkájában megfáradt nap nyugovóra tér és átadja helyét az ezüstösen ragyogó holdnak. Ez a körforgás emlékeztet arra, hogy milyen rövid is az élet, milyen gyorsan változnak a dolgok, s hogy mi, emberek hajlamosak vagyunk átsiklani az egész életen, megállás nélkül.  Az alkonyat varázs

Az egri borvidékhez tartozó Noszvajon működő Thummerer Pincészet lett a 2011-es év pincészete. Immár tizedik alkalommal ítélték oda a díjat a Magyar Borakadémia, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa (HNT) és a Szőlő és Bortermelők Szövetsége által delegált 85 szakember szavazata alapján. Idén a Thummerer Pincészet kapta az elismerést. A pincészet alapítója, Thummerer Vilmos 1984 óta foglalkozik magánvállalkozóként szőlőtermesztéssel és 1992-ben vásárolta meg a pincészet jelenlegi telephelyét. Ma már közel 100 hektáron termeli a szőlőt, a kezdeti 7 hektárhoz képest. Valamennyi ültetvényt ő maga telepítette. A vállalkozás évente mintegy 350 ezer palack bort értékesít és emellett több mint 300 millió forintos árbevételt termel. Termékeik között megtalálhatóak a kisebb kategóriás, napi fogyasztásra szánt borok, valamint a több ezer forintos csúcsborok is. A díjat szeptember 1-jén vette át Thummerer Vilmos tulajdonos. ( http://www.licium.hu/hirek/noszvajban-az-ev-pinceszete.html )

Tarr Béla játékfilmje indulhat az idegennyelvű Oscar-díjért 2012-ben. A döntést augusztus 31-én hozta meg az Oscar-díjra nevező magyar bizottság. A hivatalos nevezések közül az Amerikai Filmakadémia képviselői január végén választanak ki öt filmet, amelyek közül a legjobbnak ítélt február 26-án megkapja az aranyszobrot. A torinói ló világpremierje a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon volt februárban. Itt elnyerte a zsűri nagydíját és a filmkritikusok díját is, valamint közel harminc ország filmforgalmazója vásárolta meg. A filmet azóta több neves filmművészeti fórum is műsorára tűzte világszerte. Az alkotás észak-amerikai premierje a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon tartják ezen a héten, míg az Egyesült Államokban a New York-i Filmfesztiválon lesz majd megtekinthető. A USA-ban a film rövidesen moziforgalmazásban is megjelenik. Az Oscar-díj szabályzata alapján, hazánk azon filmek közül nevezhetett egyet a kategóriába, amelyek 2010. október 1- 2011. szeptember 30. között jelentek m

Kezdetét vette a Határtalanul! tanulmányi kirándulási program, melynek részeként az első csoport szeptember 4-én indulhatott Erdélybe. 500 millió forintot különítettek el a programra az idei költségvetésben, ebből az összegből összesen 15.500 diák és pedagógus utazhat Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára vagy a Vajdaságba. A cél az, hogy a jelenlegi pályázati támogatás normatívvá váljon a jövőben. Répás Zsuzsanna, helyettes államtitkár elmondta, hogy az volt a terv, hogy a korábbi pilotprogramban résztvevő hatezres létszámot megduplázzák, és ez sikerült. Azt is jelezte, hogy az állami keretből kétféle utazást is támogatnak. Az általános iskola hetedik osztályosai elsősorban „felfedező utakra" mennek majd, megismerkednek a külhoni magyar területek jellegzetességeivel. Ugyanakkor az utak 97 százalékánál van olyan programelem, amely tartalmaz határon túli magyar fiatalokkal való találkozást is; ilyen utakra mintegy 12,5 ezren mennek - mondta Répás. A másik utazási típus, a pilotprog

Megéreztem a talpammal az ősfű csodálatos gyengédségét. Úgy cirógatott, mint ahogy a titkos szeretőt szokás.  (Részlet a szerző készülő regényéből) A fű ugyanolyan nedves és selymes volt, mint mindig. Aztán eszembe jutott a kedvenc tavam. Egyszeriben fékezhetetlen vágyam támadt az iránt, hogy lássam. Szerettem volna teleszívni a bőrömet napsugárral, miközben a tó édes morajlását hallgatom. Biztos voltam benne, hogy át kell vágni az erdőn, ezért jobbra fordultam. Arra, amerre a misztikus rengeteg állt. Felrángattam magamra a zoknit és a cipőt, majd megiramodtam a széllel keringőző fák felé. Sosem féltem ebben az erdőben. Kislány koromban gyakran játszottam benne, most mégis berágta a zsigereimbe magát a félelem alattomos kis férge. Nem tudtam volna megmondani mitől félek, mégis ha tehettem volna elkerülöm a festői szépségű zöld óriásokat. A tóhoz azonban ezt az egy utat ismertem, ezért összeszedtem a bátorságomat és vonakodva beléptem az ősöreg fák közzé. Ahogy egyre mélyebbre juto

Minden ember hívő, csak van, aki nem tudja magáról.   Gondoljunk csak bele. Személy szerint én már több embertől hallottam, hogy semmiben sem hisz, saját magán kívül. „Szegény lehet az életed"– hagytam rá, de nem bonyolódtam vitába. Mi értelme is lett volna, az emberek véleményét úgysem lehet akaratuk ellenére megváltoztatni. Még ha lehetne is, nem tisztességes. Mégis, különös módon ezek az emberek hányszor hazudtolták meg önmagukat. Ha valami baj történt a családban, ha beteg lett egy gyermek, ha hosszú utazás előtt álltak, ha szívügyeik voltak, ha valami fájt, vagy ha csak magányosak voltak, mind azt mondták: „Istenem, segíts". Most akkor hogy is van ez, kérem szépen? Egyszer nem hisznek, aztán hisznek? Nem, ez nem ilyen egyszerű. Hogyan is lehetne az? Az ember alapjába véve lusta és önfejű. Sokkal kényelmesebb azt mondani: semmiben sem hiszek, csak azért, hogy ne kelljen valamit tennie a saját hite nevében, mint kijelenteni: igen, van hitem és annak megfelelően élek. Ne