Mint egy délceg óriás, úgy magasodik a Magura-hegy a lábánál pihenő álmos városka, Szilágysomlyó felé.
Az egykori magyar település Erdélyben, a Kraszna folyó ölelésében terül el. Mikor először jártam Szilágysomlyón: a béke, a szeretet és a magyarságtudat otthonaként ismertem meg. Családommal bebarangoltuk a szűk, kanyargós utcácskákkal átszőtt városkát, míg végül megtaláltuk a szívében fekvő csodálatos parkot. A tér közepén, mintha egyfajta katedra lenne, magasodik egy kőtömbökből kimunkált filagória, körülötte macskakőből kirakott, kedves kis járda kígyózik, melyet a szivárvány színeiben pompázó virágok szegélyeznek. A parktól pár lépésnyire ortodox templom vet árnyékot a virágrengetegre.
A templomba belépve nyugalom lett úrrá rajtunk, mégis a díszes falakat kémlelve erősödött bennünk egy félelemhez hasonlatos érzés is. Református családhoz híven nem vagyunk hozzá szokva a markánsan faragott berendezési tárgyakhoz, vagy a bibliai eseményeket ábrázoló falfestményekhez. Szokatlan volt az aranyszín gyakori használata, az oltár túldíszítettsége. S habár a magas, hideg belső tér hátborzongatóan hatott, mégis gyönyörű látványt keltett. Sosem láttam még ehhez fogható templomot, az pedig külön feltűnt, hogy a helyi lakosság akkor is be-besétál a templomba, mikor ott senki sem tartózkodik. Elvonultak egy-egy távolabbi padsorba, elmormoltak pár imát, aztán hangtalanul, észrevétlenül tovább álltak. Az oltár mögött egyfajta belső szentély volt kialakítva, ide azonban meggyőződésből nem léptünk be. Nem ismerjük az ortodox vallást és nem szerettük volna megsérteni. Talán csak hívők, vagy a papság tartózkodhatott ott. A templomból elindulva felkerestük azt a régi gimnáziumot, ahol egykoron, még a második világháború előtt dédnagymamám koptatta az iskolapadot. Ő is velünk volt, homályos emlékei vezettek minket az évtizedek alatt teljesen megváltozott városba. Az iskolát nagy, zömök faajtó vágta el a külvilágtól. A kapun belépve olyan volt, mintha egy időgép szépen megmunkált ajtaján léptünk volna át. Ki tudja hány évtizedet, vagy évszázadot léphettünk vissza az időbe, hiszen dédnagymamám elmondása alapján az iskola ugyan úgy fest, mint egykoron, s bizonyára már azelőtt is így festett, mielőtt ő odajárt volna.
Hatalmas, vaskos falai, nyikorgós lépcsői lepusztultak voltak, mintha az idő behódolásra kényszerítette volna az egykor nyilván pompázó iskolát.
A tantermekbe sajnos nem tudtunk belépni, mivel nyári szünet volt, így csak az iskolaudvart és a tornatermet kémlelhettük, ahol el-elgórva felfigyeltünk egy-egy múlt századi időket idéző tornapadra.
Az iskola után ellátogattunk egy domboldalon magasodó templomba, melyhez annyi lépcsőfok vezetett, hogy félúton feladtam a számolást. A templomajtóból tovatekintve a tájra lenyűgöző látvány tárult elénk. Lemásztunk a sok-sok lépcsőfokon és dédnagymamám egykori házát kutatva bóklásztunk a városban. Utunkat keresztezte egy enyhén díszes református templom, mely egy csodálatos hegyoldalba vájt teraszon kapott helyet. A látványt sosem felejtem el. Letekintettünk Szilágysomlyóra. Láttuk az apró megkopott házakat, és a távolabb magasodó, városképet rontó gyárkéményeket. Megpihentünk a templom árnyékában, mivel az ajtaja zárva volt, így nem tudtunk bentebb kukucskálni.
Végül tovább sétáltunk, felfedezve egy egykori várromot, amiről anyukám idegesen rángatott le minket, instabilitása miatt.
A Kraszna folyót keresve beszélgetésbe elegyedtünk helyi nénikkel, akik egyből felfedezték, hogy magyarországi magyarok vagyunk. Talán a nyelvjárásunk buktatott le bennünket Mikor bizonyságot nyertek, hogy valóban az anyaországból érkeztünk olyan kedvességgel és olyan szeretettel fordultak felénk, mintha elhoztunk volna egy csöppnyi napfényt az életükbe. Végül útba igazítottak és megtaláltuk a Krasznát.
Szomorúan folydogált és ügyetlenül kerülgette a bele dobált ezernyi törmeléket, egykori háztartásbéli kellékeket. Dédnagymamámra tudok csak hivatkozni, aki kiábrándultan figyelte az egykoron lenyűgöző folyót, mely mára már alig csordogál.
A rozoga vashídról lesétálva kisebb gyárak között bolyongva végül visszakeveredtünk a templomos teraszhoz. Dédnagymamám itt megpihent, elidőzött az emlékeiben s kérte mennyünk nyugodtan sétálni, ő majd üldögél kicsit magában.
Egyedül hagytuk, hadd idézze föl a gyermekkorát. Addig mi megmásztuk a Magurát. Pontosabban csak szerettük volna, hiszen az út háromnegyedénél feladtuk a kísérletet és visszasiettünk dédimhez.
Végül fagyiztunk még egyet, majd kocsiba ültünk, megtöltöttük mind a három autót és elindultunk vissza, Magyarországra. Láttuk a távolodó épületeket, a lepukkant emeletes házakat, a napfényben megcsillanó templomtornyokat.
Habár Erdély csodálatos volt, a városokban közlekedő lovaskocsikkal, a milliónyi díszes templommal, a hegyvonulatokkal és folyókkal, mikor átléptük a magyar határt olyan megnyugvást és hazaszeretet éreztünk, mint még soha. Mindannyian erre gondoltunk. A levegő megváltozott, egyszerre ízletes lett, hiába mondtunk le a csodás hegyekről a táj mégis édesebb lett a szemnek, hiszen itthon voltunk. És az idő vasfogával vívódó városok képe után úgy éreztük: Magyarország gyönyörű.
http://www.licium.hu/jelen-let/varos-a-magura-toveben.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése