Ugrás a fő tartalomra

A szív dala


Van úgy, hogy túlkésőn jövünk rá a hibáinkra. Azokra a hibákra, melyekkel azokat az embereket bántottuk, akiket a világon mindennél jobban szeretünk.
Kevés ilyen ember van körülöttünk, s ha egyet is elveszítünk, úgy érezzük össze dőlt a világ.

Mert ez így is van.

Manapság nem könnyű olyat találni, akivel minden passzol, akivel ha együtt vagyunk, minden a helyén van.
Az ilyen társ nagy kincs és a hatalmas megfelelési kényszer, a szeretett személy elvesztésétől való állandó félelem az, ami belehajszol bennünket, embereket a hibákba.

Hiszen szeretjük őt, minden áron meg akarjuk védelmezni, magunk mellett akarjuk tartani, s ha igazán szeretjük, akkor ezt nem önzőségből, éppen ellenkezőleg, szeretetből tesszük.
Mert van olyan, hogy érezzük, hogy szükség van ránk, hogy az ember, akit szeretünk nélkülünk magányos, hogy nem találja a helyét. Még akkor is tudjuk, ha ő fel sem ismeri.

És ez, ez az átkozott félelem taszít minket a gödör legmélyére, oda ahonnan nincs visszaút, ahol a kezeink bele-belevájnak a mocskos, sikamlós földbe, ami aztán kicsúszik a gyenge újak szorításából. Kapálózunk, próbálunk kimászni, de mindhiába. Végül feladjuk és összegörnyedve, magunkat megtagadva, az érzelmeinket levetkőzve gubbasztunk a feketeségben.

Csak egy mód van rá, hogy kijussunk ebből a mély, sötét és hideg gödörből. Szükségünk van a szeretett személy oltalmazó, segítő kezére, ami kirángat minket ebből a kilátástalan, pokolnak hitt világból.
S nincs az a szerelem, ami ha egyszer lángolt, ne tudna újra fellobbanni. Nincs az a harag, ami ne tudna elillanni és nincs az a távolság, ami ne tudna eltörpülni, ha egyszer szerettük egymást.

Az érzelmek nem múlnak el, ott kuporognak a szívünk mélyén, ott tevékenykednek halkan, észrevétlenül, a legnagyobb titokban, s várják, hogy újra táncra keljenek a tomboló tűz körül.
És ez az, az érzés, amiért érdemes élni. Az újrakezdésért, a megbocsátásért, a változásért. Hiszen ha szeretünk valakit, érte megváltozunk. Ezzel pedig csak magunknak cselekszünk jót. Ha változnunk kell, hát változunk. De ha ez az ára annak, hogy újra a mézédes csókokat érezzük az ajkunkon, ki mondaná azt, hogy badarság?

Azt mondják: „Hogy megtartsd a másikat, elveszíted önmagad”. Én úgy gondolom, elveszítjük azt a sablon figurát, akit a társadalom, a sok hamis barát, vagy akár a család készített belőlünk, s a szeretett személy oldalán végre kiteljesedünk, hogy úgy ragyogjunk, mint napsütésben a hótakaró.

És ha ez senkinek sem tetszik, ha senki nem fogadja el, csak az, az egyetlen ember, akiért tesszük akkor is megéri. Megéri, mert a szívünk csak az övé, és nem másnak, neki kell megfelelnünk.
Ameddig pedig megvan a kötelék, az egymástól való el nem szakadás, addig minden romba dőlt kapcsolat menthető.

És azt, hogy megéri-e senki sem tudja megmondani, én mégis úgy gondolom, ha egy csöndes, sötét éjszakán figyelünk a szívünkre, eldalolja nekünk, amit talán büszkeségből, vagy dacból soha be nem ismernénk. 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kedvcsinálónak :)

M. G. Brown – Felébresztve Egy Tudod milyen érzés úgy élni az életedet, hogy folyton megfelelj másoknak? A szüleidnek, a tanároknak, az ismerősöknek. Folyton folyvást azt lesni, hogy mit várnak el tőled mások és szüntelenül azért gürcölni, hogy ne okozz nekik csalódást? Úgy élni, hogy sosem teheted, vagy mondhatod azt, amit valójában szeretnél, mert tudod, hogy az a világ, a közeg, amibe születtél, amiben felnevelkedtél nem értene meg, nem fogadna el téged? És te nem akarsz csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy legalábbis szeretned kellene. Nem akarsz, vagy éppenséggel nem tudsz. Nem a fizikai tested gátol meg benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami évek óta gyülemlik a lelkedben. Folyton nő és nő és te minél jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban elnyomod a valódi énedet. Csak azért, hogy szeressenek, hogy megfelelj. De ha nem magadat adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt, akit kreáltak belőled? Én egész gy...
2 megjegyzés
További információk

Unprofessional CVs

A minap eszembe jutott, hogy aljas módon fogok eljárni, és feladok egy kamu álláshirdetést. Nem éppen a legerkölcsösebb magatartás, beismerem, de néha a cél szentesíti az eszközt. Az én célom pedig semmi egyéb nem volt, pusztán csak szerettem volna jobb rálátást kapni arra, hogy milyen helyzetben vannak ma, Kelet-Magyarországon az álláskeresők.  Nem akartam túlontúl etikátlan lenni, ezért csak kereken 24 óráig hagytam fent a hirdetést, amire csak email üzenetben 131 önéletrajz érkezett, a hirdető oldalon keresztül pedig 4.  A hirdetésben általános irodai feladatok ellátásra kerestem egy munkavállalót, napi 8 órában. Az állás betöltésének a feltétele volt az érettségi, meg a hagyományos sablonos szöveg: jó kommunikációs készség, precizitás, pontosság, stb. Előnyként jelöltem meg a felsőfokú végzettséget, a hasonló munkakörben szerzett tapasztalatot, valamint az angol nyelvtudást.  S, hogy milyen felismerésre jutottam?  24 óra leforgása alatt csaknem 150-en j...
Megjegyzés küldése
További információk

A démon és a gyilkos második részlet

Próbáltam közelebb férkőzni a bámulat tárgyához, de az emberek olyan masszív sorfallá préselődtek össze a Higgins ház előtt, hogy ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Jaden szorosan állt mögöttem, s hiába volt jóval magasabb nálam, biztos voltam benne, hogy ő sem tudja kisilabizálni, hogy mi történt. Habár a szemeimen keresztül nem szerezhettem használható információkat, a füleim nem hagytak cserben. A jajveszékelések, a sikítások és egy asszony szívfacsaróan keserves sírása arra engedett következtetni, hogy valamiféle baleset történhetett. Talán gázmérgezés, vagy hasonló. –         Nem látok semmit – fordultam bosszúsan Jaden felé. –         Húzzunk innen! – utasított, anélkül, hogy reagált volna a bosszankodásomra. Nem mozdultam. Nem akartam menni. A kíváncsiságom képtelen lett volna engedni, hogy akár egy lépéssel is távolabb kerüljek az esemény színhelyétől. –         Aub...
2 megjegyzés
További információk