A szív dala

Van úgy, hogy túlkésőn jövünk rá a hibáinkra. Azokra a hibákra, melyekkel azokat az embereket bántottuk, akiket a világon mindennél jobban szeretünk.

Kevés ilyen ember van körülöttünk, s ha egyet is elveszítünk, úgy érezzük össze dőlt a világ.

Mert ez így is van.

Manapság nem könnyű olyat találni, akivel minden passzol, akivel ha együtt vagyunk, minden a helyén van.

Az ilyen társ nagy kincs és a hatalmas megfelelési kényszer, a szeretett személy elvesztésétől való állandó félelem az, ami belehajszol bennünket, embereket a hibákba.

Hiszen szeretjük őt, minden áron meg akarjuk védelmezni, magunk mellett akarjuk tartani, s ha igazán szeretjük, akkor ezt nem önzőségből, éppen ellenkezőleg, szeretetből tesszük.

Mert van olyan, hogy érezzük, hogy szükség van ránk, hogy az ember, akit szeretünk nélkülünk magányos, hogy nem találja a helyét. Még akkor is tudjuk, ha ő fel sem ismeri.

És ez, ez az átkozott félelem taszít minket a gödör legmélyére, oda ahonnan nincs visszaút, ahol a kezeink bele-belevájnak a mocskos, sikamlós földbe, ami aztán kicsúszik a gyenge újak szorításából. Kapálózunk, próbálunk kimászni, de mindhiába. Végül feladjuk és összegörnyedve, magunkat megtagadva, az érzelmeinket levetkőzve gubbasztunk a feketeségben.

Csak egy mód van rá, hogy kijussunk ebből a mély, sötét és hideg gödörből. Szükségünk van a szeretett személy oltalmazó, segítő kezére, ami kirángat minket ebből a kilátástalan, pokolnak hitt világból.

S nincs az a szerelem, ami ha egyszer lángolt, ne tudna újra fellobbanni. Nincs az a harag, ami ne tudna elillanni és nincs az a távolság, ami ne tudna eltörpülni, ha egyszer szerettük egymást.

Az érzelmek nem múlnak el, ott kuporognak a szívünk mélyén, ott tevékenykednek halkan, észrevétlenül, a legnagyobb titokban, s várják, hogy újra táncra keljenek a tomboló tűz körül.

És ez az, az érzés, amiért érdemes élni. Az újrakezdésért, a megbocsátásért, a változásért. Hiszen ha szeretünk valakit, érte megváltozunk. Ezzel pedig csak magunknak cselekszünk jót. Ha változnunk kell, hát változunk. De ha ez az ára annak, hogy újra a mézédes csókokat érezzük az ajkunkon, ki mondaná azt, hogy badarság?

Azt mondják: „Hogy megtartsd a másikat, elveszíted önmagad”. Én úgy gondolom, elveszítjük azt a sablon figurát, akit a társadalom, a sok hamis barát, vagy akár a család készített belőlünk, s a szeretett személy oldalán végre kiteljesedünk, hogy úgy ragyogjunk, mint napsütésben a hótakaró.

És ha ez senkinek sem tetszik, ha senki nem fogadja el, csak az, az egyetlen ember, akiért tesszük akkor is megéri. Megéri, mert a szívünk csak az övé, és nem másnak, neki kell megfelelnünk.

Ameddig pedig megvan a kötelék, az egymástól való el nem szakadás, addig minden romba dőlt kapcsolat menthető.

És azt, hogy megéri-e senki sem tudja megmondani, én mégis úgy gondolom, ha egy csöndes, sötét éjszakán figyelünk a szívünkre, eldalolja nekünk, amit talán büszkeségből, vagy dacból soha be nem ismernénk.