Az emberek valahogy mindig megrettennek, ha addig ismeretlen, nem átélt helyzettel találják szembe magukat. A legtöbb ember ilyenkor legszívesebben visszafordulna a jól megszokott dolgok felé, hogy ne is kelljen megbirkóznia az elé gördülő akadályokkal. Igen, valamilyen szinten, mélyen legbelül minden emberben benne van a gyávaság. Ezt a gyávaságot akkor és csak akkor képes legyőzni, ha van valami ösztönzés, ami motiválja, ami hajtja és hajtja, hogy bármi áron, az ismeretlenen átgázolva elérje a célját. A szerelem ilyen ösztönzés...
No! Csak rávettem magam, hogy megírjam ezt a posztot, habár még magam sem tudom, hogy mit szeretnék, pontosabban, hogy mit kellene írnom. Meglepő, de amint szétfutott a hír, hogy megjelent az első regényem, egyre többen keresnek fel azzal, hogy segítsek nekik elindulni az íróvá válás rögös útján. Segítenék én szívesen, ha tudnék biztos receptet. De, mivel ilyen tudás még véletlenül sincs a tarsolyomban, ezért inkább leírom, hogy én személy szerint hogyan csinálom. Nem fogok olyan klisékkel kezdeni, hogy olvass sokat. Erről már azt hiszem írtam ezen a blogon (vagy valamelyik másik blogom egészen biztosan) és ezt egyébként is tudja mindenki. Nem járja, ha valaki többet ír, mint olvas. Legalábbis, szerintem. Úgy gondoltam, hangzatos „így csináld” helyett, inkább írok magamról. Kendőzetlenül, őszintén… Szóval, hadd szóljon! Mikor elkezdtem írni a Kavargó Rózsaszirmok című regényemet, még 19 éves kis újságírótanonc voltam a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Imá...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése