Az ember azt gondolná, a magány csak egy múló állapot. Hogy csak éppen addig tart, amíg meggyászoljuk a számunkra kedvesek elvesztését, aztán úgy, hogy észre sem vesszük, egyszer csak kitárul megtört lelkünk előtt a világ kapujának cifra keretbe foglalt ajtaja, s beléphetünk a boldogság mezejére.
Balga, aki ezt hiszi. A magányosság nem állapot, nem egy fennálló helyzet. A magányosság tulajdonság. Olyan tulajdonság, melyet valamilyen feljebb való hatalom osztott ki ránk, még születésünk előtt, ki tudja miért.
A magányosság nem véges, nincsenek határai. A magányosság csak van. Azok, akik erre a sorsra, erre a gyalázatos életre ítéltettek mindig egyedül vannak.
Lehetnek tömegben, lehetnek száz meg száz baráttal körbevéve. A magányos ember örökké hordozza átkát.
De van egy kulcs, egy kiskapu, egy vékonyka hajszál, melyet megtalálva képesek levetni fekete magány-talárjukat. Hogy mi ez a kulcs? Mi ez a hatalmas erő, mely megtöri a legádázabb átkot, mely leveszi az ember válláról a születésekor rápakolt terhét?
Ez a kulcs, ez a mentőöv, ez a semmihez sem fogható életet adó titok a szerelem.
Ha a magányos ember szerelmes lesz, sokkal jobban szeret, mint az átlag. Sokkal jobban félti szerelmét, mint az, aki bármerre járva-kelve társra lel.
De a magány erős harcos. Nem hagyja magát könnyen legyűrni. A legtöbb esetben rátelepszik az emberre, s addig mormolja levehetetlen átkát, míg a szerelmes szív újra hontalanná válik. Gyarló kedvessé babonázza az ember szerelmét. Elsöpör mindent, ami az útjában áll, s visszaveszi árnyék palotáját az emberek szívében.
Küzdhetnénk ellene, próbálhatnánk élni, de felesleges. A magány a legádázabb boszorkány. A legkegyetlenebb gyilkos.
Elveszi, mi neki ítéltetett, s mikor az ember utolsó fájdalomsikolyát hallatja, beköltözik annak lelkébe, s kiépíti horror-birodalmát, hogy kedvére vérfertőzve enyelegjen az általa szült könnyekkel és sóhajokkal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése