Irományaim

Azt mondják, aki keres az talál. Ó igen, az álláskeresés bizony egy misztikus dolog. Épp olyan, mint autóval ködben járni: Ijesztő. Az ember nem tudja mire számíthat a következő kanyarnál, arról pedig végképp fogalma sincs, hogy merre is érdemes fordulni, hogy kijusson a homályból. Említettem már, hogy mindezek mellett még a háta közepére is kívánja az egészet és csak arra tud gondolni, hogy szálljon már fel a köd, vagy legalább ő hagyhassa a háta mögött a kiszolgáltatott, félelmekkel teli helyzetet? Na, valami ilyesmivel tudnám jellemezni azt az álláskeresési fertőt, ami ma Magyarországon - valljuk be, szinte már az egész nyugati világban - uralkodik.  Az éppen felnőtté avanzsálódó taknyos diák még megrendíthetetlen, szertefoszthatatlan álmokkal lép be a továbbtanulás mézes-mázas kapuján. Szeme előtt ragyog, hogy "ő majd megmutatja", "belőle lesz valaki". Erőt és energiát - ekkor ugyanis még van - nem sajnálva küzd, halad előre. Csoportelső lesz, vagy a tanáro...

Sokan – tévesen – összekeverik a Mindenszentek napját a Halottak napjával, s a Halottak napját november 1.-ére teszik. Valójában azonban a Halottak napját megelőzi a Mindenszentek napja, melyet november elsején ünneplünk, ezt követi a november 2.-ai Halottak napja. A Mindenszentek a kelta Samhain ünnepéből ered. A kelták úgy hitték, hogy a halottak mindenszentek előestéjén vándorolnak a túlvilágra, s tartottak tőle, hogy az előző évben elhunytak bolyongó szellemei összezavarják az élők világát. Az emberek a szellemeknek ételt- és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék vándorlásukat a túlvilágra. Mikor a Római Birodalom elfoglalta Britanniát a római Feralia, azaz a holtak emléknapja összefonódott a kelta Samhain ünneppel. Később a hittérítők ezt az ünnepet egyeztették a keresztény Halottak napjával. Végül a Szentek Napjának ünnepnapja november elsejére került, eltávozott szeretteinkről pedig a november 2.-án tartandó Halottak napján emlékezünk meg.   Magyarországon – m...

Töklámpások, szellemek és boszorkányok… Ezt a három dolgot meghallva a legtöbb embernek egy szó jut az eszébe: Halloween. De mi is ez a rémisztő, beöltözős ünnep valójában? A Halloween elsősorban az angolszász országokban népszerű, de a globalizáció hatására mára már az egész világon elterjedt. Tévedés, hogy amerikai ünnepről lenne szó, hiszen a Halloween igazi jelentése a kelta hagyományokhoz, ezen belül a Samhain ünnephez köthető. A Samhain a kelták egyik legnagyobb ünnepe, melyet a Napisten tiszteletére rendeztek meg, ugyanakkor más természetvallásokban, mint például a Wiccaban is fontos, jeles ünnep. A Samhain október 31.-én sötétedéskor kezdődik és November 1.-én ér véget, ez a kelta újév első napja. A hiedelem szerint ilyenkor a világok közötti fátyol elvékonyodik, megnyílnak a tündérdombok s a túlvilági lelkek szabadon járhatnak a Földön. Az átjáró azonban nyitott mindkét világ lakóinak számára, így emberek is átkerülhetnek a túlvilágra, ilyen történetet mesél el pél...

Az ember azt gondolná, a magány csak egy múló állapot. Hogy csak éppen addig tart, amíg meggyászoljuk a számunkra kedvesek elvesztését, aztán úgy, hogy észre sem vesszük, egyszer csak kitárul megtört lelkünk előtt a világ kapujának cifra keretbe foglalt ajtaja, s beléphetünk a boldogság mezejére. Balga, aki ezt hiszi. A magányosság nem állapot, nem egy fennálló helyzet. A magányosság tulajdonság. Olyan tulajdonság, melyet valamilyen feljebb való hatalom osztott ki ránk, még születésünk előtt, ki tudja miért. A magányosság nem véges, nincsenek határai. A magányosság csak van. Azok, akik erre a sorsra, erre a gyalázatos életre ítéltettek mindig egyedül vannak. Lehetnek tömegben, lehetnek száz meg száz baráttal körbevéve. A magányos ember örökké hordozza átkát. De van egy kulcs, egy kiskapu, egy vékonyka hajszál, melyet megtalálva képesek levetni fekete magány-talárjukat. Hogy mi ez a kulcs? Mi ez a hatalmas erő, mely megtöri a legádázabb átkot, mely leveszi az ember válláról a születések...

Van úgy, hogy túlkésőn jövünk rá a hibáinkra. Azokra a hibákra, melyekkel azokat az embereket bántottuk, akiket a világon mindennél jobban szeretünk. Kevés ilyen ember van körülöttünk, s ha egyet is elveszítünk, úgy érezzük össze dőlt a világ. Mert ez így is van. Manapság nem könnyű olyat találni, akivel minden passzol, akivel ha együtt vagyunk, minden a helyén van. Az ilyen társ nagy kincs és a hatalmas megfelelési kényszer, a szeretett személy elvesztésétől való állandó félelem az, ami belehajszol bennünket, embereket a hibákba. Hiszen szeretjük őt, minden áron meg akarjuk védelmezni, magunk mellett akarjuk tartani, s ha igazán szeretjük, akkor ezt nem önzőségből, éppen ellenkezőleg, szeretetből tesszük. Mert van olyan, hogy érezzük, hogy szükség van ránk, hogy az ember, akit szeretünk nélkülünk magányos, hogy nem találja a helyét. Még akkor is tudjuk, ha ő fel sem ismeri. És ez, ez az átkozott félelem taszít minket a gödör legmélyére, oda ahonnan nincs visszaút, ahol a kezeink ...

Arra kerestük a választ, hogy vajon mit gondolnak a debreceniek városuk környezetéről.  Amint meglátták, hogy kamerával, mikrofonnal közeledünk feléjük, valahogy mindenki megszaporázta a lépteit, vagy a mobiljukat kezdték nyomogatni, esetleg kitartóan figyelték a főiskola előtti munkálatokat. Mégis sikerült pár embert megszólaltatnunk. A Kossuth-téren beszélgettünk idősebbekkel, fiatalokkal egyaránt. Kérdezgettük őket a szelektív hulladékgyűjtésről, a város tisztaságáról, és kértük őket, fogalmazzák meg, mit tennének, tesznek a tisztább környezetért.  Egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy kevés szelektív kukát látnak Debrecenben, azokat is csak a nagyobb, forgalmasabb helyeken. S míg egy kisebb városban, faluban fokozottan ügyelnek a tisztaságra, addig a cívis- város egy-egy péntek vagy szombat esti buli után úgy fest, mintha valamiféle hadsereg vonult volna át rajta. Cigarettacsikkek a kukák körül, eldobált üvegek és zacskók az egyik szórakozóhelytől a másikig.  Az ...

Mint egy délceg óriás, úgy magasodik a Magura-hegy a lábánál pihenő álmos városka, Szilágysomlyó felé.  Az egykori magyar település Erdélyben, a Kraszna folyó ölelésében terül el. Mikor először jártam Szilágysomlyón: a béke, a szeretet és a magyarságtudat otthonaként ismertem meg. Családommal bebarangoltuk a szűk, kanyargós utcácskákkal átszőtt városkát, míg végül megtaláltuk a szívében fekvő csodálatos parkot. A tér közepén, mintha egyfajta katedra lenne, magasodik egy kőtömbökből kimunkált filagória, körülötte macskakőből kirakott, kedves kis járda kígyózik, melyet a szivárvány színeiben pompázó virágok szegélyeznek. A parktól pár lépésnyire ortodox templom vet árnyékot a virágrengetegre.  A templomba belépve nyugalom lett úrrá rajtunk, mégis a díszes falakat kémlelve erősödött bennünk egy félelemhez hasonlatos érzés is. Református családhoz híven nem vagyunk hozzá szokva a markánsan faragott berendezési tárgyakhoz, vagy a bibliai eseményeket ábrázoló falfestményekhez. ...