Sok ember nem hisz a csodákban: rohanó, technika uralta világunkban szinte kötelező reálisan látni az életet.
Kötelességünk mindent egy megmagyarázható, számokkal leírható képletként felfogni, ahol mindennek megvan a maga értelme és a maga szerepe.
Igen, ez a 21. század. A túlzott tudás- és időhiány százada, amikor csak a reálisan körülírható dolgok foghatóak fel létezőnek. Ha mégis valami megmagyarázhatatlan, különös dolog történik, amit emberi ésszel nem tudunk felfogni, legyintünk és annyit mondunk: véletlen. De valóban az lenne? Puszta véletlen? A sors különös játéka?
Véletlen, ha egy rákos beteg meggyógyul, miután az orvosok lemondtak róla? Véletlen, ha egy terembe betoppanva megpillantunk valakit, aki majd életünk párja lesz? Véletlen talán az, amikor valaki túlél egy balesetet? Vagy akár véletlen, hogy fennmaradt egy őskori lelet, egy hajóroncs, vagy egy piramis? Nem, ezek nem véletlenek. Ezeket nevezzük csodának.
A kisgyermek még hisz a csodákban, lefekvés előtt a tündérkét szólítja, vagy az angyalokhoz imádkozik. A kisgyermeket még nem fertőzte meg a világ szennye, ő még tiszta szívvel hisz és érez. Felnőve sajnos elfelejtjük, hogy mennyi csoda ért bennünket életünk során. Elfelejtjük, amikor a létráról leesve tovább szaladtunk egy karcolás nélkül, amikor a folyóba ugorva pont elkerültünk egy éles kődarabkát, vagy amikor figyelmetlenül úgy szaladtunk el egy, a hálójában üldögélő keresztes pók mellett, hogy az ne ragadjon az arcunkba. Ezek mind csodák, apró kis csodák az életben. Különleges, megmagyarázhatatlan dolgok. De semmiképp sem véletlenek.
Felnőve azonban szinte kötelező jelleggel felejtjük el ezeket az apró csodákat, pedig ekkor ér a legtöbb minket. Az első szerelem, a házasság, mikor valaki megtalálja a párját az emberek özönlő tengerében, mikor két ember szerelméből egy új élet jön létre. Maga a gyermek is egy csoda. Csoda, ahogy megtanul beszélni, ahogy feláll, elindul. Csoda, mikor két ember évtizedek után is azt mondja egymásnak: szeretlek. Csoda, mikor az ember nagyszülővé válik, és csoda, mikor erre rájőve átértékeli az egész életet. Igaz, ezeket senki nem nevezi csodának, mégis azok.
Az évszakok váltakozása, az idő múlása, a kisnyulak tavasszal a mezőn, a vándorútról hazatérő gólyák, a hegyek és völgyek harmóniája, vagy éppen az alkonyodó napsugarak játéka a vízen – ezek is földöntúli dolgok. Sokan mondják: rossz, csúnya világban élünk. De épp ezek az emberek azok, akik nem képesek hinni, akik nem képesek meglátni a szépet akkor, amikor az orruk előtt van. Akik nem látják meg a tovalibbenő pillangót, mert a legyekkel vannak elfoglalva.
Igen, lehet mondani, hogy a világ nem szép. De ez az elkeseredett emberek mentsvára. Annyi, de annyi gyönyörűség van a világon, melyek megléte, valója nem nevezhető másnak, mint csodának! Igen, csodavilágban élünk és ahhoz, hogy meglássuk ezt, nem kell mást tenni, csak nyitott szívvel járni, és időnként egy-egy percre megállni, körbepillantani.
Kötelességünk mindent egy megmagyarázható, számokkal leírható képletként felfogni, ahol mindennek megvan a maga értelme és a maga szerepe.
Igen, ez a 21. század. A túlzott tudás- és időhiány százada, amikor csak a reálisan körülírható dolgok foghatóak fel létezőnek. Ha mégis valami megmagyarázhatatlan, különös dolog történik, amit emberi ésszel nem tudunk felfogni, legyintünk és annyit mondunk: véletlen. De valóban az lenne? Puszta véletlen? A sors különös játéka?
Véletlen, ha egy rákos beteg meggyógyul, miután az orvosok lemondtak róla? Véletlen, ha egy terembe betoppanva megpillantunk valakit, aki majd életünk párja lesz? Véletlen talán az, amikor valaki túlél egy balesetet? Vagy akár véletlen, hogy fennmaradt egy őskori lelet, egy hajóroncs, vagy egy piramis? Nem, ezek nem véletlenek. Ezeket nevezzük csodának.
A kisgyermek még hisz a csodákban, lefekvés előtt a tündérkét szólítja, vagy az angyalokhoz imádkozik. A kisgyermeket még nem fertőzte meg a világ szennye, ő még tiszta szívvel hisz és érez. Felnőve sajnos elfelejtjük, hogy mennyi csoda ért bennünket életünk során. Elfelejtjük, amikor a létráról leesve tovább szaladtunk egy karcolás nélkül, amikor a folyóba ugorva pont elkerültünk egy éles kődarabkát, vagy amikor figyelmetlenül úgy szaladtunk el egy, a hálójában üldögélő keresztes pók mellett, hogy az ne ragadjon az arcunkba. Ezek mind csodák, apró kis csodák az életben. Különleges, megmagyarázhatatlan dolgok. De semmiképp sem véletlenek.
Felnőve azonban szinte kötelező jelleggel felejtjük el ezeket az apró csodákat, pedig ekkor ér a legtöbb minket. Az első szerelem, a házasság, mikor valaki megtalálja a párját az emberek özönlő tengerében, mikor két ember szerelméből egy új élet jön létre. Maga a gyermek is egy csoda. Csoda, ahogy megtanul beszélni, ahogy feláll, elindul. Csoda, mikor két ember évtizedek után is azt mondja egymásnak: szeretlek. Csoda, mikor az ember nagyszülővé válik, és csoda, mikor erre rájőve átértékeli az egész életet. Igaz, ezeket senki nem nevezi csodának, mégis azok.
Az évszakok váltakozása, az idő múlása, a kisnyulak tavasszal a mezőn, a vándorútról hazatérő gólyák, a hegyek és völgyek harmóniája, vagy éppen az alkonyodó napsugarak játéka a vízen – ezek is földöntúli dolgok. Sokan mondják: rossz, csúnya világban élünk. De épp ezek az emberek azok, akik nem képesek hinni, akik nem képesek meglátni a szépet akkor, amikor az orruk előtt van. Akik nem látják meg a tovalibbenő pillangót, mert a legyekkel vannak elfoglalva.
Igen, lehet mondani, hogy a világ nem szép. De ez az elkeseredett emberek mentsvára. Annyi, de annyi gyönyörűség van a világon, melyek megléte, valója nem nevezhető másnak, mint csodának! Igen, csodavilágban élünk és ahhoz, hogy meglássuk ezt, nem kell mást tenni, csak nyitott szívvel járni, és időnként egy-egy percre megállni, körbepillantani.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése