A szellemek vajon valóban köztünk járnak? Lehetnek a mi világunkban ragadt, röghöz kötött lelkek körülöttünk? Képesek vagyunk érzékelni a másvilágot? Az alábbi történetem azt sugallja, hogy igen.
Minden ember szeret borzongani. Ez egyfajta ősi, zsigeri ösztön lehet, ki tudja miért. Mióta az ember öntudatra ébredt azóta szórakoztatja magát és társait kitalált mesékkel, rémtörténetekkel. De mi van akkor, ha a meséknek van igazságalapjuk? Mi van, ha az emberek minden korban találkoztak számukra megmagyarázhatatlan és értelmezhetetlen élethelyzetekkel, melyeket túlvilági entitások közbenjárásának köszönhettek? A szellemtörténetekért nem kell elutaznunk Hollywood-ba, kis hazánkban is bőven találkozhatunk ilyen elbeszélésekkel.
Első történetem helyszíne egy hajdú-bihar megyei kis település, Pocsaj.
Kellemes, nyári éjszaka ereszkedett a szunnyadozó falura. Az égen nyoma sem volt bolyhos felhőpamacsoknak, a csillagok kacéran kacsintgathattak le az útonlevőkre. A Hold sem volt szégyellős, büszkén dűtötte ki dagadt pocakját a világnak, látványától az embernek akaratlanul is megindult volna a fantáziája. Négy suhanc autózott Létavértes felől Pocsajba, élvezték a kellemes nyári szellőt és a fényes égboltot na, meg a puszta tényt, hogy az égadta világon semmi dolguk sem lesz másnap, így addig maradhatnak fent, amíg csak akarnak. Az évek munkájába belefáradt öreg BMW hangosan köhögte a füstöt, amikor elzúgott a falu régi temetője mellett. Egy átlagos napon nincs abban a temetőben semmi látványosság, megrogyott sírkövek, és a természet által visszafoglalt sírhantok uralják a tájat, ameddig csak a szem képes ellátni.
Nem így volt ez azonban ezen az éjszakán. A régi sírdombok között egy hófehér ruhás, hosszú fekete hajú lány járt-kelt, mintha éjnek idején az lenne a legjobb dolga, hogy halálra rémissze az éppen arra autókázó suhancokat. Keskeny arca a földet pásztázta, kecses alakját elfedő ódivatú ruháját meg-meglengette a lusta éjszakai szél. Az autóban ülők lélegzetvisszafojtva bámulták a lányt, megszólalni azonban egyikük sem mert, vagy tudott. Talán abban sem voltak biztosak, hogy mit láttak. Lehet, hogy csak a fantáziájuk viccelte meg őket. Fiatal korban szereti az ember elragadtatni magát, ha egy izgalmasnak ígérkező kalandról van szó. A kopott felnik már Pocsaj útját koptatták, mikor egyikük nem bírta tovább magában tartani pár pillanattal korábbi élményét és belekezdett mondókájába. Az autóban nagy lett a ricsaj, felszabadulva az emésztő gondolatok terhe alól végre feltárhatták egymás előtt, hogy mit is láttak. Szőtték, fonták a történetet, ki-ki hozzátette saját megfigyelését. "Fehér volt a bőre, hosszú volt a haja, szomorúnak tűnt, szellemnek tűnt"...
Akármennyire is szereti az ember a rémtörténeteket, van egy olyan belénk nevelt tulajdonságunk, hogy legtöbben csípőből elutasítjuk a tényt, hogy paranormális dologgal találkozhattunk. Így tettek a suhancok is, valamelyikőjükben megszólalt a realitás és a szkepticizmus. Mit volt mit tenni, a sofőr balra csapta az indexet, megforgatta a köhögő járművet az úton és visszaindultak a tett helyszínére. A kerekek legördültek az útról és óvatosan taposták maguk alatt a füvet, ahogyan a sofőr próbált minél közelebb araszolni a temetőhöz, hogy a fényszórót felkapcsolva megvilágíthassa eleink nyughelyeit. Ha járt is lélek a temetőben azon az éjszakán, az már nem volt látható a kíváncsiskodó fiatalok számára. Se élő, se holt lélekkel nem találkoztak, de ha már így hozta a helyzet, a fiúk, talán, hogy felvágjanak a két velük utazó lánykának, besétáltak a szunnyadó holtak földjére, hogy körbenézzenek.
Mivel nem találtak semmit és az egész kaland kezdett unalmassá válni elhatározták, hogy hazaindulnak. Maguk mögött hagyták a temetőt és épségben haza is értek, amikor egyikük kétségbeesetten keresni kezdte a pénztárcáját, mindhiába. A brifkó szőrén-szálán eltűnt, mintha sosem létezett volna, s mint egy fekete lyuk, magába szippantotta tulajdonosa minden pénzét és iratát. Mit volt, mit tenni, vissza kellett autózni a régi temetőbe, ellenőrizni, hogy nem ott vált-e meg gazdájától a csintalan kis buksza. Hosszas keresgélés után meg is találták az elkóborolt csavargót. Unottan pihent az egyik sírkövön, tartalmát kitárta a világnak. Két vaskos biztonsági patentja, amit gazdája, megtermett férfi létére is alig tudott kinyitni felcsapva hevert, mélyéről félig kikandikált a tulajdonos személyazonosságát igazoló kis plasztikkártya, mintha valaki szándékosan húzta volna ki azt belőle. A tárcát gondosan átvizsgálták, de abból semmi sem hiányzott, így a kalandozók, megfagyott vérrel az ereikben kivágtattak a temetőből, bevágódtak a kocsiba és meg sem álltak hazáig. Ott is csak a takaró alól mertek kikandikálni, s imádkoztak a reggelért.
A lány esete már csak emlékfoszlányokban élt az emlékezetekben, a négyfős banda is szétszéledt már, nem volt kivel újramesélni a történéseket, mígnem egy napon egyikük egy különös történetre lett figyelmes. A temető mögött nem sokkal van egy ősi földvár, ami már emberemlékezet óta ott áll és Leányvárnak nevezik. Senki sem tudja, hogy miért, mégis mindenki ezen a néven ismeri az öreg dombot. Persze akadtak névmagyarázatok, az olvasgató lánynak mégis egy konkrét sztori ragadta meg a figyelmét a vár néveredetét illetően.
"(...)Harmadik és eléggé általánosan elterjedt magyarázat a névre az, hogy egy halott leányt találtak itt, aki nem idevaló volt, s akinek a szelleme bizonyos alkalmakkor kísért, hazajár. Egy valaki tudni vélte, hogy egy leány ebédet vitt az apjának és ezen a részen egyszer csak nyomtalanul eltűnt, soha nem került elő. Végül itt egy erdész a föld alatt kincset talált, amit egy fehérruhás lány szelleme őrzött. Többen tudni vélik, hogy egy réges-régi vasajtó van a föld alatt és aki oda bejuthat , rengeteg kincset talál mögötte. Minden elbeszélés meglehetősen szűkszavú volt és töredékes. Akadt azonban egy idős bácsi, aki egyszer a szekerére is felvett néhányunkat és este bevitt a faluba. Szépen beszélt és látszott, hogy szereti mondani is. Elmentünk hozzá és kérésünkre erről is beszélni kezdett. Sajnos a nevét akkor nem jegyeztem fel. Lehetett úgy hetven év körüli. Ő kissé másként ismerte a vár nevének történetét és hajlandó volt akár esküvel is megerősíteni, hogy ez az igaz, hiszen az apjától hallotta: Valamikor nagyon régen, még az apám nagyapjának az idejében egy halott leányt találtak a várdombon. A lányon szép fehér ruha vót. Kiment az egész falu megnézni. De senki se ismerte, nem idevalósi leány vót. A falu népe annak rendje és módja szerint eltemette. Nem a temetőbe, hanem a vár oldalába. Róla kapta a vár a Leányvár nevet. A lány azonban nem nyughatott a sírjában. Minden két évben András-nap éjjelén visszajön és megáll az úton. Ha szegény ember megy arra, kézen fogja és elvezeti a vasajtóhoz. Megnyitja neki és az bemehet. Annyi kincs van bent, amennyit ember még nem látott. Csupa ezüst és arany minden. Aki bemegy, annyit hozhat magával, amennyit csak elbír. Az öreg szeme csillogott, mikor ezt mesélte. Mintha maga is járt volna a vasajtón túl, s mintha most is maga előtt látná a kincses kamrát. A gazdagot meg megbünteti. Ott kell őrizni neki a kincset addig, míg valaki fel nem váltja. A bácsi kis időre megáll a beszédben, de aztán meg sem lehet állítani. Mikor apám gyerek vót még a titkos vasajtó teljes épségben megvót. Akkora lakat vót rajta, mint egy gyermekfej és se kiásni nem lehetett az ajtót, se felnyitni. Az én gyermekkoromban már csak a kertje vót meg. Biztos, valami villám vagy más efféle csapta ki a sarkábul. Sokat játszottunk ott, de lemenni nem mert senki, meg nem is lehetett vóna. Olyan mély vót, mint egy kút. Egyszer megnéztük, de három petrencés rúd is alig érte el az alját. Körülnézett a közönségen és látta, hogy lelkesen figyeljük, hát tovább folytatta"... (Teljes kutatás története ide kattintva).
Folytatása következik...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése