Beteg voltam?

Sziasztok!

A minap szortíroztam a régi írásaimat és egy olyan irományra bukkantam, ami anno jelentett volna nekem, vagy 15 évnyi Lipótmezőt. Arra már nem emlékszem, hogy melyik hím váltott ki belőlem efféle agymenést (Ohh! Régi eszement tini évek...), és vett rá arra, hogy kvázi megerőszakoljam a vers műfaját, de így utólag már mindegy is. Elhoztam nektek, hogy ne csak én derüljek rajta, hanem ti is. :) 

Haláldal a kedveshez

Szívem élettelen, nem éled fel soha. Kihalt a remény, eltűnt az otthona.

Halálszagú lehelettel suttogom nevedet, oszladozó kezemmel érinteném kezedet.

De távol vagy tőlem, mint nyártól az ősz, mint a csillagtól a part mentén sorakozó fűz.

Azt mondják, a reménynek van egy csodás erdője, de már az is az emlékek bűzösen rohadó temetője.

Halálférgek vájnak az élettelen húsba, a lélek szinte ordít, feltör minden búja.

Máglyán égett tetem kiszáradva hever, hófödte sírhantban altatót énekel.

Zokog a szél is, miközben siratóját írja, nincs menekvés annak, ki fájdalmát ordítja.

Hiába is remél az élettelen hulla, nem jön a megváltás, rég nincs vér a húsba.

Kopár szikla hegyek vérrel vannak festve, dögkeselyűk serényen szálldogálnak felette.

Az elhamvasztott lelket tovaűzi búja, zavarja, kergeti, véget nem érő túra.

Elsuttogott félszavak, megtagadott szeretlek. Aljasan vigyorgó, szívtörő eretnek.

Ki megtagadta lelkét, megtagadta mit érzett, kit a félelem irányított, nem pedig a végzet.

Gyerünk hát, érezd a rohadt lélek szagát, érezd a szerelem elmúló illatát!

Émelyegsz? Nem bírod? Pedig te voltál a gyilkos. Menekülsz? Elfordulsz? Már nem élvezed? Épp most?

Most, mikor már szívem vad férgek tanyaháza? Ne aggódj, ez az elmúló szerelem utolsó vallomása!

Megöltél, gyilkos vagy, elvitted a lelkem! Fájdalmas tűzzel ölted meg a testem.

Kicsordult véremmel írok fel a falra, ez az utolsó üzenet, majd valaki lekaparja.

Körmöm letörik, ahogy a vakolatba vések. A megtagadott szavak kínoznak, mint a kések.

Emlékül hagyom hát vérrel írt nevemet, hogy itt legyek, ha már nem foghatod kezemet.

Így küldöm el neked búcsúlevelemet, így a meg nem élt, széthullt életemet.

Mert hibáztál, eldobtál, mint a leszakított virágot, hagytad, hogy nélküled építsek új világot. De gyenge volt az alap, a falak leroskadtak, rám estek, megöltek, sírként betakartak.

Ne nézd, hogy haldoklom, ezt nem kérném soha! Boldog vagy? Ugyan már, szenvedj csak, ostoba!