Számomra a leghihetetlenebb, hogy immár, ha fizikailag nem is, de képletesen értve mindenképp, a kezemben tarthatom az első regényemet. Bevallom, sosem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Ezen regényem alapja még 2010-ben fogalmazódott meg, egy iskolai feladat alkalmával, ha jól emlékszem kreatív írás órán. Blogregénynek indult, majd olyannyira beleszerettem a történetbe és a karakterekbe, hogy eldöntöttem, "igazi" regényt faragok belőle és a világ elé tárom az általam kreált világot. Hat év alatt azonban számtalanszor bizonytalanodtam el, és még többször hagytam fel a regény írásával. Ha őszinte akarok lenni - és a saját blogomon miért is ne lennék - ez nagyrészt kishitűségből történt. Képtelen voltam elhinni, hogy van bennem annyi kurázsi, hogy világra hozzam ezt a - szerintem - csodálatos történetet.
A sok éves pihentetés azonban meghozta a gyümölcsét. Szinte idegen szemmel tudtam górcső alá venni a készen lévő, mintegy 10 fejezetet, s bevallom, több fejezetnyi szöveg landolt az emlékek temetőjében. Jól ráláttam a kezdő írókat fenyegető gyermekbetegségekre is, mégis, a legnagyobb változás a stílusomban jelentkezett. Míg 2010-ben nem, 2016-ban már mertem úgy írni, hogy önmagamat adom. Így utólag visszatekintve, talán ez a kulcsa egy sikeres regénynek. Ifjabb koromhoz képest már nem úgy szőttem a sorokat, hogy elgondolkoztam azon, mit szólna hozzá az olvasó. Arra sem figyeltem, hogy melyik kiadó profiljába vágna bele az írás, és mi lehet az a kifejezés, vagy cselekedet, ami miatt visszautasítást kaphatok. Hiszen ez a történet az enyém. Az én gyermekem, akit keserves vajúdás során hoztam a világra. S, mint, ahogy a gyermekünket sem úgy szüljük, hogy figyelembe vesszük mások véleményét, így a regényemet is csak és kizárólag a saját szám ízéhez formáltam. Olyan lett, mint én, mint, ahogyan a gyermek is magában hordozza szülei tulajdonságait. Hosszas töprengés után címet is változtattam, mivel a már meglévő - általam egyébként mind a mai napig kedvelt - cím már nem illett a történethez. Legalábbis nem annyira, mint az újonnan megszülető elnevezés - Felébresztve - ami sokkal inkább kifejezi a főhősnőm (Catherine) személyiségfejlődését.
Nevet is változtattam. Míg korábban a Hajnalkát az angol hajnal szóvá - dawn - fordítottam (amit egyébként szintén névként is használnak angol nyelvterületen), addig most belevittem egy kis furfangot és mondhatni kreativitást a dologba és a hajnalka virág angol megfelelője után - morning glory - felvettem az M. G. Brown írói álnevet, ami lényegében nem is álnév, de mindenképpen érdekesebben hangzik, mint a Barna Hajnalka.
Talán nem árulok el titkot vele, de ezt a történetet kiadásra szánom. Nem a siker és a hírnév izgat, hiszen nem Amerikában élünk, egyszerűen csak szeretném látni a "kisbabámat", amint a saját kis lábaira áll és bebotorkálja, ha nem is az egész világot, de legalább ezt a falatnyi országot, amiben élünk.
Nem szeretnék csalódást sem okozni a legcukibb, legédesebb és legkitartóbb előolvasónak, aki ezer éve hallgatja a hisztimet és a nyivákolásomat, és aki könnyedén a szemembe vágja, ha valami nem tetszik neki, ugyanúgy, mint, amikor dicsőíti és fényezi a történetet. Ő az a személy, aki már vagy századjára esett neki a regényemnek és még mindig élvezettel vegyes izgalommal vág bele soraim kielemzésébe. Tőle kaptam az eddigi legnagyobb elismerését is akkor, amikor őstehetségnek nevezett, majd hosszasan fejtegette nekem, hogy mennyiben más és mennyiben újító a történetem, nem beszélve a narrációról, amit különösen élvezett.
S, hogy milyen is a Felébresztve?
Igazából egy romantikus fantasy, de nem másolva és kupírozva másokat, hanem követve a lelki szemeim elé táruló képsorokat. (Igen, én így írok). Fittyet hányva a műfajban előforduló gyakori prűdségre a Felébresztve tartalmaz erotikát. Persze nem 50 shades of grey módra, de fantasy létére végig a realitás talaján marad, s ez vonatkozik a szexualitásra is. Van benne humor, az előolvasóm szerint kellemesen sok, ugyanakkor nem szűkölködtem a drámával és a nagy fordulatokkal sem. A főhősnőm nem egy angyal (hahaha) és a szereplőim nem csak gonoszak, vagy jók.
De nem is szaporítom tovább a szót, mert a végén még túl sok mindent árulok el egyszerre, és mint tudjuk az információk csöpögtetése sokkal hatásosabb módszer, mint kiborítani az egészet az utcára, hogy mindenki felszedhessen belőle egy darabot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése