Próbáltam közelebb férkőzni a bámulat
tárgyához, de az emberek olyan masszív sorfallá préselődtek össze a Higgins ház
előtt, hogy ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Jaden szorosan állt mögöttem, s
hiába volt jóval magasabb nálam, biztos voltam benne, hogy ő sem tudja
kisilabizálni, hogy mi történt. Habár a szemeimen keresztül nem szerezhettem
használható információkat, a füleim nem hagytak cserben. A jajveszékelések, a
sikítások és egy asszony szívfacsaróan keserves sírása arra engedett
következtetni, hogy valamiféle baleset történhetett. Talán gázmérgezés, vagy
hasonló.
–
Nem
látok semmit – fordultam bosszúsan Jaden felé.
–
Húzzunk
innen! – utasított, anélkül, hogy reagált volna a bosszankodásomra.
Nem mozdultam. Nem akartam menni. A
kíváncsiságom képtelen lett volna engedni, hogy akár egy lépéssel is távolabb
kerüljek az esemény színhelyétől.
–
Aubrey,
kérlek! – mondta elgyötörten.
Soha az életben nem szólt még így
hozzám. Két szó volt csupán, de megannyi, Jaden-re egyáltalán nem jellemző
érzelem hallatszott ki a halkan elsuttogott szavakból. Mintha mélyen érintette
volna az eset, noha ez lehetetlen volt, tekintve, hogy fogalma sem lehetett
arról, hogy miféle szörnyűség történt Higgins-éknél. Egy percig haboztam. Nem
tudtam, hogy a saját akaratomat, vagy Jaden kérését helyezzem-e előtérbe,
végül, felpillantva a szenvedő arcra, életemben először megesett rajta a
szívem.
–
Na,
jó! – adtam be a derekamat. – Indulj, amíg meg nem gondolom magam! – vágtam
hátraarcot és ügyelve, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá megindultam, ő
pedig szó nélkül követett.
Beugrottam a terepjáró anyósülésére,
Jaden pedig azon pillanatban mellettem termett és már el is fordította a
slusszkulcsot. Szótlanul robogtunk végig a nyugovóra térő városon, majd, mintha
nem lettem volna képes átsétálni az úton, megállt a házunk előtt.
–
Bekísérlek
– jelentette ki úgy, hogy tudtam, felesleges lenne leráznom, így is-úgyis
érvényre juttatná az akaratát.
–
Te
tudod – hagytam rá.
A házba belépve egyből megcsapott egy
savanykás bűz, ami összetéveszthetetlen volt bármilyen egyéb más szaggal. Apám,
kihasználva anyu távollétét, megint rommá itta magát, ehhez kétség sem fért.
Szégyenkezve torpantam meg és készültem, hogy kitessékeljem Jaden-t, de nem
tudtam miféle indokot hozzak fel, hogy távozásra bírjam. A nappaliban üvöltött
a tévé, apám pedig a kanapén fújtatott úgy, mint egy túlhevült gőzkazán.
–
… a feltételezések szerint a támadást
egy vadállat követhette el, melynek azonosítása jelenleg is folyik. Foggy
Hollow Rendőrkapitánysága felszólítja a lakosságot, hogy fokozott figyelemmel
közlekedjenek a közterületeken, az ajtókat-, ablakokat pedig…
A támadásról készült felvételek, hiába
lettek elhomályosítva, olyan megrázóak voltak, hogy kénytelen voltam
kikapcsolni a tévét. Egy másodperccel sem bírtam volna tovább nézni Mr. és Mrs.
Higgins összemarcangolt holttestét.
–
Miféle
brutális állat tehette ezt? – fordultam Jaden felé. Arca megrendültségről
tanúskodott. Minden bizonnyal én is hasonlóképpen festhettem.
–
Nincs
brutálisabb állat a Homo Sapiensnél, Aubrey – mondta végül, túl hosszú ideig
tartó szünet után.
Biztosra vettem, hogy feltörtek benne az
emlékek. Habár, az ő szülei teljesen más módon haltak meg, mint szerencsétlen
Higgins-ék, az eset hasonlóképpen borzalmas volt, és ugyanolyan megrendülést
váltott ki a közösségből, mint a mostani állattámadás. Tudtam, hogy meg fogom
bánni, amit mondani készültem, de az istenit neki, elöntött az együttérzés.
Idejét sem tudom, hogy mikor történt meg velem utoljára, hogy egy másik ember
érzéseit a magaméi elé helyeztem, Jaden pedig kis időn belül másodjára váltott
ki belőlem efféle érzelmeket.
–
Van
egy fotelágyam. Lily mindig azon aludt, amikor pizsamapartit tartottunk.
Értetlenül nézett rám.
–
Megtennéd,
hogy itt maradsz velem? – préseltem ki a fogaim között a szavakat. Határozottan
semmi kedvem sem volt osztozni a társaságán, mégis kényszerítettem magamat,
hogy ne hagyjam őt egyedül. – Kicsit berezeltem – hazudtam – apám pedig totál
ki van ütve – tettem hozzá és a kanapén durmoló pocakos disznó felé intettem,
aki valóban úgy röfögött és büfögött, mint egy sertés.
–
Most
komolyan azt akarod, hogy itt aludjak a szobádban? – fújta eltorzult képpel.
Legszívesebben odalöktem volna egy epés megjegyzést, de túlzottan sajnáltam
ahhoz, hogy megtegyem.
–
Valahogy
úgy – mondtam inkább.
Egy másodpercig habozott. Nyilván át
kellett gondolnia, hogy mi lenne a legmegfelelőbb válasz. Azért mégiscsak furcsa,
ha olyasvalaki invitál éjszaka a szobájába, akivel ki nem állhatjátok egymást.
–
Nem
gondoltam volna, hogy ilyen félős vagy.
–
Jó,
mindegy! – fordultam el tőle, közben pedig átkoztam magamat a gyengeségemért.
Mi a fenéért kellett megsajnálnom? Most hülyét csináltam magamból, a semmiért.
–
Nem
mondtam, hogy nem maradok – tette a vállamra a kezét.
Furcsa érzés volt, hogy megérintett.
Annak ellenére, hogy kényszerűségből minden nap el kellett viselnem a
társaságát szokatlan volt az érintése. Egy pillanatig azt sem tudtam, hogy
hogyan reagáljak, végül mégis elernyesztettem megfeszült izmaimat és vártam,
hogy lefejtse rólam a kezét.
–
Megágyazok
neked – mondtam, csak, hogy el tudjak menekülni a kellemetlen szituációból. –
Gyere velem! – néztem hátra a vállam mögött, amin pár pillanattal korábban még
az ujjai pihentek, és egy biztató mosolyt erőltettem az arcomra.
Feltrappoltam a lépcsőn, közben pedig
azon imádkoztam, hogy ne legyen túl nagy kupi a szobámban. Vagy, legalább a
használt fehérneműim ne heverjenek szanaszét. Félve nyitottam be a szobámba, de
hála az égnek, rend és tisztaság fogadott. Anya egyértelműen összerámolta a
cuccaimat, mielőtt elindult a továbbképzésre. Utáltam, ha hozzápiszkált a
dolgaimhoz, de most, életemben először hálás voltam neki érte. Intettem
Jaden-nek, hogy foglaljon helyet az ágyamon, én pedig kirámoltam a gardróbomból
a tartalék ágyneműmet és elkészítettem a fekhelyét. Magamon éreztem a
tekintetét, de nem mertem ránézni, zavaromat görcsös és feszült mozdulataim még
látványosabbá tették.
–
Idegesnek
tűnsz – szólalt meg csöndesen.
Hát, nem mondott újdonságot. Ezzel én is
tökéletesen tisztában voltam.
–
Megrázott
a Higgins támadás – piszmogtam az orrom alatt, miközben megpaskoltam a párnát,
legalább századjára.
Az ágynemű tökéletesen állt, ezért nem
tudtam tovább úgy tenni, mintha igazgatnám. Kénytelen voltam végre Jaden
szemébe nézni, vagy legalábbis beszédbe elegyedni vele. Mégsem ülhettünk egy
szobában, a plafont bámulva.
–
Kedves
tőled! – engedett el egy halovány mosolyt.
–
Hogy
megrázott a haláluk híre? – meresztgettem rá a szemeimet, közben pedig
letelepedtem a fotelágy végében.
–
Hogy
próbálsz úgy tenni, mintha be lennél rezelve, csak azért, hogy ne kelljen
egyedül maradnom a gondolataimmal.
A szája széle zavartan megrándult.
Mégsem volt olyan kemény legény, mint amilyennek mutatta magát. És ezek szerint
én sem voltam teljesen érzéketlen, akármennyire is szerettem volna magamat ebbe
az álomba ringatni. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Szívem szerint rákérdeztem
volna, hogy hogy érzi magát, de nem mertem belebonyolódni a témába.
–
Rendesebb
vagyok, mint gondoltuk – vontam inkább vállat és felpattantam a fotelágyról,
hogy lekapcsoljam a villanyt és felkattintsam helyette a kislámpát.
Jaden áttelepedett rögtönzött fekhelyére
és a földre dobta a pólóját, majd bebújt a hófehér huzatú takaró alá.
Ugyanolyan trehány volt, mint én. Hát, legalább volt bennünk egy közös pont.
Lopva a mellkasára pillantottam, hogy megcsodáljam feszes felsőtestét, amit még
soha életemben nem láttam, majd gyorsan elkaptam róla a pillantásomat. Az
hiányzott volna, hogy rajtakapjon a kukkoláson. Soha nem mostam volna le
magamról, pont úgy, mint a félmeztelenül fürdőzést.
–
Rögtön
jövök! – rohantam be a szobámból nyíló aprócska fürdőszobába és belebújtam a
pizsamaként funkcionáló agyonnyúzott piros rövidgatyámba és szürke pólómba,
majd remegő térdekkel visszatértem hozzá.
Nem tudtam volna megmondani, miért
vagyok ilyen rohadtul ideges. Végtére is, nem készültem vele közelebbi
kapcsolatba kerülni és egészen biztos voltam benne, hogy neki sem fordult meg
semmi ilyesmi a fejében. Követtem a példáját és bebújtam a takaróm alá, de
pontosan tudtam, hogy egyikőnk sem fog egyhamar álomba merülni. Futtattam a
fejemben a gondolatokat, próbáltam találni egy megfelelő beszédtémát, hogy ne
kelljen tovább hallgatnom a kínos csendet, de semmi nem jutott eszembe, amitől
még inkább zavarba jöttem.
–
Igazából…
– kezdte csöndesen. Hangja hallatán egy pillanatra megremegtem, mintha
elfeledkeztem volna róla, hogy nem egyedül vagyok a szobámban, noha, ez
teljességgel lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
–
Mi
az? – fordultam oldalra és felkönyököltem, miközben néztem őt, ahogy hátát a
fotelágy támlájának vetve beszélni kezdett a félhomályban.
–
Már
csak alig-alig jutnak eszembe.
A szavai teljesen letablóztak. Nem
hittem volna, hogy szóba hozza a szüleit. Sőt, talán egy kicsit reméltem is,
hogy nem fogja. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Aztán eszembe
jutott, hogy igazából sosem kívántam őszinte részvétet. Megköszörültem a
torkomat, csak, hogy még egy másodpercig gyűjthessem a bátorságomat.
–
Tudom,
hogy kicsit megkéstem, de őszinte részvétem – mondtam bizonytalanul és vártam a
reakciót.
Elengedett egy aprócska nevetést, amibe
jól hallhatóan sokkal több bánat vegyült, mint öröm.
–
Utálom,
ha valaki ezt mondja, de veled elnéző leszek.
–
Utálod?
Vállat vont. A mozdulat még a halovány
fénynél és jól kivehető volt.
–
Zavar,
ha a szüleimről kell beszélnem. Ha megtudják, hogy mi történt, mindig szánakozó
pillantásokkal néznek rám, amitől kibaszott nyomorultul érzem magamat. Ennél
pedig csak az a bosszantóbb, ha olyasvalakik hozzák szóba a témát, akik
ismerték őket. Nincs idegölőbb annál, mint amikor sajnálkozva nosztalgiáznak,
és olyan dolgokat mondanak el róluk, amikről fogalmam sem volt. Nem fair, hogy
idegen emberek jobban ismerték a szüleimet, mint én.
–
Valóban
nem az – értettem egyet keserűen. Szerettem volna neki valami kedveset mondani,
de attól tartottam, hogy kellemetlen helyzetbe hozom a szavaimmal, ezért inkább
elvetettem a tervet.
–
Na
és mi van veled? – váltott témát.
Váratlanul ért a kérdése és
istenigazából nem is teljesen értettem, hogy mit kérdezett.
–
Hogy
érted?
–
Javíts
ki, ha tévedek, de nem úgy tűnt, mintha felhőtlen lenne a kapcsolatod a
szüleiddel.
Nem tudtam, hogy szeretnék-e neki
válaszolni, végül mégis úgy határoztam, hogy két kattant szülő kevésbé kényes
téma, mint két halott szülő.
–
Anyukám
olyan, mint Teréz anya. Az egész világ gondját a vállán viseli, éppenséggel,
csak rólam feledkezik meg. Apu pedig… – egy pillanatra elhallgattam. Nem
tudtam, mit mondhatnék. Azt mégse vághattam be, hogy egy alkoholista. – Hát,
láthattad… – mondtam inkább.
–
Igazi
művészlélek.
–
Ja!
Vagy iszik, vagy fest. Vagy, a kettőt kombinálja – húztam el a számat. – Anyu
pedig vagy nem veszi észre, hogy baj van, vagy nem akarja. Eléggé defektes
családom van.
–
Hát,
legalább van – mondta csöndesen.
Ez a Jaden annyira nem az a Jaden volt,
akit ismertem. Sebezhetőnek tűnt és kiszolgáltatottnak. Gyorsan megragadtam a
takarómat és a párnámat addig, amíg meg nem gondoltam magamat és odabattyogtam
hozzá.
–
Mit
csinálsz? – pislogott fel rám. A kislámpa halvány fényénél olyan fiatalnak tűnt
az arca, mint, amikor elvesztette a szüleit. A látványtól összeszorult a
szívem.
–
Félek
– vontam vállat és tudtam, hogy tudja, hogy hazudok. – Na, mire vársz még? Húzz
arrébb! – löktem le mellé a párnámat és bebújtam a takaróm alá, majd oldalra
nyúltam, hogy lekattintsam a kislámpát. – Csak, hogy tisztázzuk. Nincs
tipi-tapi!
Akármennyire próbáltam derűs hangot
megütni, a szavaim meg-megremegve távoztak a torkomból. Jaden meztelen bőre túl
közel volt az enyémhez. Az istenit neki, de régen feküdtem már férfi mellett.
–
Ugyan
már Aubrey, olyan vagy nekem, mint egy kishúg. Mint egy nagyon idegesítő
kishúg. Sose néznék rád úgy.
–
Akkor
anyám díszvacsoráján csak hobbiból vizslattad a melleimet – böktem oldalba a
könyökömmel, csak, hogy hozzáérhessek a bőréhez. Jaj, ebben még semmi rossz
nincs. Csak egy aprócska érintés. Barátok közt is gyakran megesik.
–
Jó
éjt húgi – mondta, majd hezitálás nélkül hátat fordított.
–
Jó
éjt főnök – mormogtam, és nem tudnám megmondani miből, de éreztem, hogy
elmosolyodott.
Arra ébredtem, hogy csöpög rólam a víz
és egy masszív valami nehezedik a hátamra. Egy masszív, lélegző valami. Édes
Istenem, mondd, hogy nem kiskifli-nagykifliben alszunk! Puha ujjai megrándultak
a bőrömön. Ekkor vettem csak észre, hogy a pólóm majdhogynem a nyakamig
csúszott, Jaden pedig szorosan öleli a bordáimat. Jaj, nekem! Az oldalam
teljesen elgémberedett, de nem mertem megmoccanni, mert attól féltem, hogy egy
meggondolatlan mozdulattal fel találom kelteni, vagy kibuggyannak a melleim a
falatnyira gyűrődött anyag alól, az pedig atom ciki helyzetet eredményezett
volna. Teste közelségétől beindultak a női hormonjaim. Na, már csak ez
hiányzott nekem, begerjedni a főnökömre. Éreztem, ahogy mocorogni kezdett
mögöttem. Tuti biztos voltam benne, hogy felébredt. Fogalmam sincs milyen
indíttatásból, gyorsan lehunytam a szemeimet és alvást mímeltem. Az idegeim
pattanásig feszültek. Ujjai végigzongoráztak a bordáimon, majd átvándoroltak a
hátamra és végigsiklottak a gerincem mentén. Na, ne! Nem megmondtam neki, hogy
nincs tipi-tapi? Elseperte a hajamat a vállamról és belecsókolt a nyakamba.
Pont ott, ahol az találkozott a vállammal. Kirázott tőle a hideg, de a fenébe
is, jól esett. Ugyanolyan jól, mint puha
érintése.
–
Köszönöm
– suttogta a bőrömbe, majd megnyikordultak a fotelágy rugói, jelezve, hogy
Jaden kimászott mellőlem.
Nem akartam, hogy elmenjen. Szerettem
volna, ha még egy kis ideig tart a varázs. Ha, csak legalább pár pillanatig is,
de még a közelemben lehet úgy, hogy nem főnök-beosztott viszonyban állunk, hova
tovább, nem utálkozunk, pusztán csak ott vagyunk egymásnak. Összeszedtem minden
bátorságomat és kinyitottam a szememet.
–
Maradj
még! – mondtam csöndesen.
Nem fordultam felé. Nem mertem volna
ránézni az arcára. Sokkal könnyebb volt úgy beszélni hozzá, hogy közben a
gardróbszekrényem ajtaját fixíroztam. Nem válaszolt, de a szobám ajtaját sem
hallottam kinyílni, így biztosra vettem, hogy vacillál. Léptei alig hallható
zajt ütöttek a néma szobában. Görcsberándult gyomorral vártam a fejleményeket,
végül éreztem, ahogy egy test súlya nehezedett az öreg rugókra. Beleharaptam az
alsóajkamba Éreztem, amint férfihoz képest szokatlanul selymes tenyere
végigsiklik az oldalamon, végig a bordáimon, és megállapodik ott, ahol egész
éjszaka pihent. Lehelete párája megtelepedett a nyakamon, amitől nyilallni
kezdett a gyomrom. Hosszan és mélyen lélegeztem, próbáltam elnyomni az
izgalmamat, de sem a gondolataim-, sem pedig a testem felett nem volt már
hatalmam.
–
Minden
férfinek ezt mondod, akit utálsz? – kérdezte alig hallhatóan.
–
Nem
utállak Jaden – motyogtam csöndesen.
–
Jézusom!
Mi lenne, ha utálnál?
Elengedett egy aprócska nevetést, amitől
a zavarom csillapodni kezdett. Szokatlanul különös érzés volt, hogy egy férfi a
karjaiban tartott. Az pedig főleg furcsa volt, hogy nem azért tartott a
karjaiban, mert lefeküdtem vele, hanem azért, mert éppen annyira szüksége volt
rám, mint nekem rá.
–
Szeretnék
a barátod lenni – vallottam be.
Igazából ez az ötlet hirtelen
fogalmazódott meg bennem. Pár órával korábban még a hátam közepére sem kívántam
a szőkésbarna srácot, de a tény, hogy felnyitotta előttem a szívét, amit minden
bizonnyal eddig jól lezárva tartott, engem is nyitásra ösztönzött. Nyitásra
felé, és nyitásra az élet felé.
–
Ez
sosem rajtam múlt, Aubrey.
–
Tudom
– fordultam a hátamra és sűrűket pislogva a szemébe néztem.
Ijesztő, ugyanakkor felemelő érzés volt
ilyen közel tudnom magamhoz egy másik embert. Nem is a teste-, sokkal inkább a
lelke közelsége ijesztett meg. Az exem, Thomas után, aki lényegében nem is volt
az exem, megkeményítettem a szívemet, hogy soha többet ne essen rajta karcolás,
Jaden azonban fogalmam sincs, hogy hogyan, kezdte puhítani a törhetetlennek
hitt követ a mellkasomban. Ujjai még mindig a bordáimon pihentek, arca olyan
közel volt az enyémhez, hogy csak egy kicsit kellett volna megemelnem a
fejemet, ha meg szerettem volna csókolni. A póz, ahogy egymás mellett feküdtünk
mindenre hasonlított, csak baráti összebújásra nem. Közelebb hajolt hozzám.
Felkészültem rá, hogy meg fog csókolni, a gondolattól szabályosan összefutott a
nyál a számban, ő azonban máshogy gondolta a dolgokat. Egy nagy puszit nyomott
a homlokomra, majd elhúzódott tőlem és feltápászkodott az ágyról. A gyönyörű
varázs, amiben ébredésem óta léteztem, azon nyomban szertefoszlott.
–
Munkára
fel! – szólt és megragadta a bokámat, hogy kihúzzon az ágyból.
A képébe löktem a párnámat és hasra
fordultam, de nem tágított.
–
Gyerünk
kisasszony! Fejezze be a henyélést, vagy levonom a fizetéséből! – csiklandozta
meg a talpamat, amitől kapálózni kezdtem és nagyot pukkantam a padlón.
Jaden jóízűen nevetett rajtam és még az
én szám is mosolyra gördült. Idejét sem tudtam volna megmondani, hogy mikor
mosolyogtam utoljára szívből.
–
Nézzenek
oda! – tápászkodtam fel a földről és megdörzsöltem a sajgó fenekemet. – Azért
azt csak megengeded, hogy felöltözzek, nem?
–
Ketyeg
az óra – csapott a kezére ott, ahol más emberek az órát szokták hordani, neki
azonban az égadta világon semmi sem díszítette a csuklóját.
–
Sietek!
– vágtattam be a fürdőszobába és gyorsan munkaképessé varázsoltam magamat.
Legalábbis külsőleg. A gondolataim azonban teljesen máshol jártak. Konkrétan
Jaden arca lebegett lelki szemeim előtt, amint milliméterek választják el
ajkait az enyéimtől. Hiába próbálta a józan eszem megregulázni a feltörő vágyat,
tehetetlen volt az érzéseimmel szemben. Kattant bennem valami és akármennyire
próbálkoztam, nem tudtam leállítani magamat. Direkt egy kompromittálóan
kivágott, vörös felsőt vettem fel, mert kíváncsi voltam, hogy lecsekkolja-e a
bájaimat, vagy valóban igazat beszélt, és úgy néz rám, mintha a húga lennék.
Nagyon reméltem, hogy csak kamuzott. Kisétáltam a fürdőszobából. A testhez
simuló csípőfarmeremből kikandikált egy vékony sáv a lapos hasamból, ami felett
a melleim kerekedtek, olyan bőszen, hogy még egy percre meg is szégyelltem
magamat. Úgy lestem a mozdulatait, mintha harcművészek lettünk volna, és azon
múlna a másik feletti diadal, hogy időben észlelem-e szeme minden rezdülését.
Naná, hogy megnézett. Úgy nézett meg, ahogy egy nőt szokás, nem pedig egy
húgot. Vagyis, nagyon reméltem, hogy a húgára nem néz vágyakozó pillantásokkal,
mert ha igen, akkor ott már nagy baj van a fejben.
–
Ez
valami különleges nap? – vigyorgott rám.
–
Miért
lenne?
–
Leszámítva
anyukád vacsorapartiját, ez az első eset, hogy nem bemelegítőben látlak.
Elpirultam. Hát ennyire nyilvánvaló lett
volna, hogy tetszeni akarok neki? Na, jó, lehet, hogy egy kicsit túlzásba
estem, de már mindegy volt. Gyorsan ki kellett találnom valami magyarázatot.
–
Minden
kényelmes cuccom retkes – vontam vállat.
–
Hála
az égnek!
Nagyon jó lesz, nagyon tetszik! Ezt most akarod kiadatni vagy ez egy másik regény?
VálaszTörlésSzia Bogyó! Örülök, hogy tetszik. Ezt egyelőre kikapcsolódás gyanánt írom, most gőzerővel készülök a Felébresztve második részének a megírására. :)
Törlés